1984. március 15.-én hatalmas kokárdával díszítették fel a Nemzeti Múzeumot. Ez volt talán az egyike azoknak a dolgoknak, amit pártunk és kormányunk nem mert kikezdeni, mondhatnánk, tabunak számított. Természetesen minden megfelelő kontroll mellett zajlott, megfigyelők mindenütt, az utcai bohóctól az újságárusig mindenki szóba jöhetett, és szóba is jött.

1989-ben végképp bebizonyosodott, hogy a kokárda, a nemzeti színű lobogó, a Szent Korona, mind, mind veszélyes dolgok. Hogyan lehetne ezeket a tartópilléreket meglazítani, netán eltávolítani ? Direkt módszerekkel, biztos, hogy nem.

Keverjük össze a jelképeket ? Na, ez igazán jó ötlet, bár a szovjet és a magyar zászló kombinálása nem jött be, különben is, eljárt fölötte az idő. Probléma azonban nincs, hiszen mi sem egyszerűbb, mint március 15.-én a hidakon a nemzeti színű lobogókat kiegészíteni, Budapest-, netán egy – éppen itt járó – külföldi delegációt üdvözlő zászlókkal.

És ma már, itt az új mentőöv is, beléptünk az EU-ba. Csapjuk hozzá az eddigiekhez az EU zászlaját, így aztán már csak minden negyedik zászló utal halványan nemzetünkre. Az EU önmagában is kiváló eszköz. Hazánkat részekre szabdalták, ráadásul nem is először. A régi elv újra érvényesülhet, „oszd meg és uralkodj”. Újra itt az unió, ezúttal az Európai Unió.

Az eddigiek pusztán formális dolgok, nem mintha nem lennének fontosak, de az igazi kérdés, hogyan semmisíthető meg a hazaszeretetet, a haza fogalma, kultúránk, nyelvünk, és egyáltalán a magyarság, a tudat, hogy tartozunk valahova.

Megpróbálkozhatunk gúnnyal, micisapkázással, a hazaszeretet magyarkodásnak nevezésével, de ez kevés. Amíg a teljes közönyig nem jutunk el, addig nem értünk el semmit.

Ez az állapot pedig, percről percre közeledik.

Március tizenötödikén puszta kíváncsiságból figyelni kezdtem, hányan viselnek kokárdát az ünnep alkalmából. Az eredmény lesújtó volt. Meg kellett állapítanom, hogy legjobb esetben is csak minden tizedik emberen van kokárda.

Hát idáig jutottunk.

2004. október 22.-én, egy ünnepi megemlékezésen, zakómon kokárdával jelentem meg. Egy tizennégy éves gyerek odalépett hozzám.

„- Miért tetszett feltenni azt a kokárdát ? Ma nem kötelező."

Nagyon elcsodálkozott, na persze, én is. Ugyanezt a kérdést aznap – szinte szó szerint – még ketten feltették.

- & -