Fullextra.hu

Egyszerre a kijáratnál találtam magam. Egy hatalmas csarnokban lehettem, mert a megszokott eget nem láttam. Igaz a csarnok tetejét, falait sem. A meghatározatlan térben szín-kavalkád és tömeg volt. Különböző irányú és sebességű mozgójárdák hordták az embereket céljuk felé. A hangosbeszélő folyamatosan adott tájékoztatást, de nem értettem mindent pontosan miről. Fenyőerdő illatú volt a levegő, de tudtam, ez is csak mesterséges. Követtem a velem együtt kiáramlók tömegét, bár szinte elvesztem köztük lévén, mindenki legalább jó fejjel magasam volt mint én. Mégis kiríttam közülük, mert ruházatom szürkének, túl egyszerűnek tűnt a szinte maszkabálba öltözöttek rikító színei között. Ahogy haladtunk folyamatosan cserélődött köröttem a társaság, szánakozó pillantásokat kaptam el, de általában nem törődtek velem. Ismeretlen jelentésű feliratok villantak fel szinte a levegőben, hogy világító színekkel adják tudtunkra üzenetüket. Az INFOR felirathoz mentem, hogy megtudakoljam, hogyan jutok a városba. De nem találtam ott senkit, aki tájékoztatást adott volna. Nem tudtam, hova fordulhatnék, zavartan toporogtam az oszlop előtt, gondoltam, majd csak jön valaki. Nekitámaszkodtam a hengernek, amely azonnal sorolni kezdte az állomás járatait. POLIKONT - Helyközi csatlakozások: 1, 2, 4, 7 VERSO, B, D, F, ASTRO Helyi csatlakozások: 1, 2, 3, 4 METRO, 1,2, 15, 21 DEPTRO… - s még mondta folyamatosan az érintésre induló automata hang. Ebből a METRO szón kívül, mást nem igazán értettem, s tudtam, az automatával nem boldogulnék. Megszólítottam hát valakit. - Bocsánat, merre menjek a városba? – A férfin sárga felsőrész volt különböző vastagságú lila csíkokkal keresztbe. - Ez itt a város, hová akar jutni, milyen csatlakozása van? - A centrumba szeretnék – mondtam. A vele lévő nő is odafordult, s végigmérve jól megnézett, magának. Tigriscsíkos ruháját fél méter átmérőjű zöld gombakalappal hordta. - Bármelyik viszony jó a Centrum felé, itt jobbra a legközelebbi a STAT. – Azzal már ott sem voltak, elragadta őket a sokaság. Jobbra orientálódtam, ahol egy ferde lejtős síkon tódultak az emberek előre. Gyorsan egy újabb térbe jutottam, ahol halk zene szólt, s a tömeg a levegőben égő vörös fényszálakon innen várakozott. Néhány másodperc múlva – szinte semmit nem hallottam – csak arcomon éreztem a levegő mozgását – beállt elénk egy modern szerelvény, kívülről higany simaságúnak látszott. Hirtelen szabályos nyílások támadtak rajta, s a hangosbeszélő már mondta is: - METRO 1 STAT körjárat LASTO irány – Kérem foglaljanak helyet, jó utazást kívánunk! Beléptem én is a többiekkel, s leültem. Az ülések egy irányba néztek, gondoltam erre megyünk majd. Mindenkinek jutott hely. A modern ülések mindenütt jól támasztották a testet, kényelmes helyet biztosítottak. Az ajtók becsukódtak, vártam, mikor indulunk már. A gyorsulásból szerettem volna következtetni a sebességre, de semmit nem éreztem. Belülről kilátni nem lehetett, az üléscsoportok előtt egy-egy nagy színes tájkép jelent meg, amely folyamatosan változott. Hol fent voltunk a hegygerincen, hol a napsütötte völgyben lenn a patakparton, állatok ittak, csónakon úsztunk a folyóban, átkeltünk a híd alatt, körülöttünk halak ugráltak ki a vízből. Majd a kép elhalványodott. Világító zöld felirat jelent meg a levegőben villogva helyette: ADAST, ADAST. Néhány másodperc múlva az ajtónyílások megnyíltak a kiszállók jobbkéz felé távoztak, míg a beszállók balról érkeztek. Álmélkodva, mindenen csodálkozva ültem helyemen. Fogalmam nem volt, hogyan jutok a város centrumába., emberek közé, valami nyugodt helyre. Egy Hotelt kerestem volna. De a METRO újra száguldott velem. Most a tenger mélye vetítődött elénk a levegőbe, színes, különös halak cikáztak, ragadozók mozdultak lustán utánuk – egyre erősödött bennem a szorongás. ADEKO, ADEKO – villogott ismét szűkülő agyam mélázása közt a zöld felirat, s mikor kinyíltak az ajtók, kitámolyogtam a szerelvényből. Egy a korábbihoz hasonló térben találtam magam, kicsit arrébb szökőkút csobogott, vízjátékkal szórakoztatva a közelben haladókat, arrább fák, padok, sűrű bokrok csoportja látszott, mintha ott sütött volna a nap. Errefelé lépkedtem, s ahogy közelebb értem, ülő kávézó emberek bukkantak fel a bokrok mellett az aranyló fényben. - Mit parancsol ?- érkezett oda mellém azonnal a robotfelszolgáló. - Egy kávét kérek s valami harapnivalót! - Kávénk nincs, csak Capucco, Winer, Irco, Turco. Válasszon! Harapnivalóval sem szolgálhatok, de van Sandwe, Hádé, Lang, Burko, kérem válasszon! Átnéztem a szomszéd asztalokra, mert nem ismertem a felsorolt ételeket, italokat, csak sejtettem, hogy mik lehettek az előzmények.. - Hozzon egy olyat – mutattam rá a mellettem kiskanalazó férfi tányérjára. - Igen, tehát Mump, s milyen italt hozzá? - A szokásost – próbáltam kibújni a válasz alól. De a robot nem engedte. - Lehet – Friz, Westo, Lilti… - Legyen Lilti! – mondtam gyorsan, hogy véget vessek ennek a komédiának, s néhány percre magamra maradhassak a kis asztal mellett a folyamatos, ismeretlen körülmények közt hozott döntések sorában. De másodpercek múlva már hozta is a szomszédnál látott ételt, s hozzá a sötétzöld színű folyadékot formás, ízléses pohárban. - Fizetek, mennyivel tartozom? – kérdeztem. - Ön a vendégünk volt, semmivel nem tartozik nekünk – szólt a robot. Nem tudtam megállapítani mit eszem. Az ízek is ismeretlenek voltak, semmi hagyományost nem éreztem, de belefeledkezve kanalaztam, s örültem, hogy néhány perc nyugalomra leltem. Mikor kissé már megnyugodtam a mellettem álló asztaltól épp indultak a vendégek. Megszólítottam a férfit: - Bocsásson meg! Megmondaná, hogy hol vagyok? - Nem tudja? – furcsán nézett rám, biztosan én is furcsán néztem, mert gyorsan otthagyott. Mielőtt végleg ellépett volna megszánt és visszaszólt: - Hát az állomáson!