Az áradat
Nem tudom elmondani, hogy mi történt. Nem tudom szavakba önteni azt, amit átéltünk.
Amit elmondok, csak hitvány árnyéka lehet a történteknek. Hosszú hónapok óta vártuk, illetve dehogy vártuk, megállítottuk volna az időt, hogy soha be ne következzék, amit a bölcsek jósoltak. Láttuk az üstököst az égen. A csillag húzta fáklyáját, s egyre nagyobb lett.
Megmondták a bölcsek előre, bűnhődnünk kell, s ez lesz az Úr büntetése, mert vétkeztünk..
Volt, aki elvesztette a mértéket életében, s teljesen kicsapongóvá vált. Volt, aki öngyilkos lett, volt, aki messze földre akart utazni, hogy elkerülje a bajt. Megváltoztak az emberek, sokan kivetkőztek magukból.
De hová meneküljünk mi, innen a hegyekből? Az összeült családi tanács úgy döntött maradunk, s kivárjuk sorsunk alakulását.
Ahogy a száguldó fáklyás csillag egyre közelebb ért, mind nagyobb rettegés uralkodott el az emberek közt. A felénk hulló csillag egyre nagyobb, kiterjedtebb lett, érzékeltük, iszonyú sebességgel közeledik. Napról napra rápillanthattunk, ahogy a Földanya fordult, s el sem tudtuk képzelni végzetünk. Az utolsó napokban hallottuk a Föld morajlását, a korábban tüzet okádó hegyek újra kitörtek, hatalmas, izzó lávafolyások indultak meg belőlük lefelé, kráterük oldalán, az eget elsötétítették a kitörések hamufellegei.
Az mindennél iszonyúbb volt.
Mi itt a hegyekben épp láthattuk az utolsó perceket, ha oda mertünk nézni. Úgy látszott pont ránk zuhannak majd az égi jövevények, mert ahogy Földközelbe ért az üstökös több darabra vált szét..
A hulló csillagok mérete egyre növekedett, aztán ahogy közeledtek láttuk hegységnyiek azok is, mint ahol élünk. Menekülni lehetetlen volt és feleslegesnek látszott. Sokan barlangokban kerestek menedéket, hogy biztosnak vélt helyen próbálják átvészelni az eseményeket. Én látni akartam. A légkörhöz közeledve felizzottak és semmire nem hasonlítható irtózatos süvítő hangokat hallottunk. Hirtelen éreztük, hogy körülöttünk a légtenger megbolydul, vad szelek, forró fuvallatok keletkeztek, vérszínű eső hullt, amely belemart a tárgyakba, bőrbe ahová jutott belőle. Aztán a jövevények becsapódtak a Föld testébe.
Nem a mi vidékünkön történt, de a becsapódás hatásait mi is azonnal éreztük.
Többször megrázkódott a föld, mintha haldokolna, s rogyadozó lábbal folytatná útját. Néhány a jövevények közül a tengerbe, illetve óceánba csapódhatott. Nyomukban hegynyi szökőár indult mindenfelé, letarolva és elpusztítva, megsemmisítve mindent, ami útjába került.
A tengerparti népek, állataikkal, növényeikkel együtt, a városok, épületek, kultúrák mind eltűntek a Föld színéről. De nem menekültek meg a szárazföldek belsejének lakói sem. Az Özönvíz hegynyi áradata messze behatolt a kontinensek belsejébe, csak a magasabb hegyek és a távolság tudták útját állni. S nem egyszer jött a szökőár hulláma, hanem háromszor-négyszer is körbejárhatta a Földet, legalábbis később így lehetett következtetni a nyomokból.
De az elvonuló áradat nyomán nem arra a tájra láttunk a hegyről, amelyet korábban ismertünk. Teljesen ismeretlen tájék tárult a szemlélő elé. A korábbi települések helyén lapos síkságok látszottak, amelyeket néhol az egykori épületek romjai, falak maradványai törtek csak meg. A partokon roncsok, kitépett fák, bokrok elszáradó, összegabalyodott erdei, és sok-sok állati és emberi tetem, amelyek émelyítő szagokat árasztottak bomlásuk révén.
A hegyekben halak hullái bűzlöttek, ezerszámra hevertek a kagylók ott, ameddig elért az áradat. Fák tömegei derékba törve, vagy tövestül kitépve ágyazódtak a sótól kifehéredő, száradó iszapban.
S legnagyobb meglepetésünkre többé nem láttuk a Napot és a Holdat sem. A derengő világosságból tudtuk ugyan, hogy elmúlt az éj szaka, de a napkorong, csak átsejlett a vastag, szürke felhőréteg felett, szürkésfehér világosságot árasztva a földlakókra. A visszahúzódó áradás nyomán kiszáradó földből kisarjadó növények satnyák, csenevészek voltak. Korábbi veteményeseink, gabonaföldjeink eltűntek, s csak a barlangokban maradt, s az elföldelt és felfedett tartalékokból vethettünk, de vajh kibírjuk-e aratásig? Nemigen volt mit enni, még annak a maroknyi embernek sem, akik egymásra találtak a katasztrófa után.
A korábban tapasztalt forró fuvallatok helyét az egyre hűvösödő, lehűlő éghajlat vette át.
Teljesen megváltozott, fázott, éhezett a megmaradt világ.
|
|