Knossos
A knossosi palotában ismét ünnepi dáridó volt. Phaisztoszból, Malliából is vendégek érkeztek a nagy látványosságra, amely csak évente egyszer, a király elrendelte napon került hagyományosan megrendezésre. Ilyenkor mindig megteltek az udvar felé néző folyosók, minden meghívott ott szorongott a vörösre festett oszlopok közt, hogy lássa az attrakciókat, amelyekből volt is jócskán. Az uralkodó a trónteremben fogadta a messzebbről jött magas rangú vendégeket, akik csodálkoztak a kőből faragott trónus egyszerűségén.
Itt csak az uralkodó ülhetett, jelenlétében is állniuk kellett a vendégeknek a vörösre festett falak mentén, amelyekre magasra szökő sárga virágok és érett gabona kalászait festették a művészek.
Mielőtt megkezdődtek volna a játékok a hatalmasság udvartartása is kivonult díszpáholyába, hófehér ruháikban, piros övvel és díszesen pompáztak a kiemelt helyen. A fiatal lányok arcfestékei még feltűnőbbé tették szépségüket, s fedetlen keblükön a férfiak gyakran rajtafelejtették szemüket.
A zenekar eljátszotta a kezdő fanfárokat, lassan csend lett, s a szószóló lépet középre. Méltatta az uralkodó érdemeit a sziget fejlődésében, s egy újabb eredményes időszakot kívánt mindenkinek a palota nevében. Aztán megnyitotta a játékokat.
Ügyeskedők jöttek, akik karikákkal, bábukkal egyénileg és egymásközt is dobálták, forgatták az eszközöket, aztán tűzfúvók, csepürágók, s még hosszan sorolhatnám a délelőtt programját.
Mikor mindenki jól kifáradt és elpilledt, étkezésre a palota vendégei voltunk. Meztelen felsőtestű izmos szolglók hordták körbe a tengeri finomságokkal megrakott tálakat a különböző termekben. Én épp a delfinesbe kerültem, ahol a falakon fickándoztak e pompás állatok élethű másai.
Délután bokszolók léptek a porondra. Izmos, olajos, kidolgozott, egyszóval hódítóan férfias testük láttán összesúgtak az asszonyok. Több, egyszerre nyolc pár érkezett és az udvar arénává alakított homokjában megkezdték küzdelmüket. Az ütésváltások – a szabály szerint - addig tartottak, amíg egyikük térde nem érintette a talajt. Keményen csattantak a kesztyűbe bújtatott kezek, jellemző hangokat adva arról, hogy nem kímélik egymást a felek. Mindegyik párt bíró figyelte, akiknek kötelességük volt a szabályok betartására ügyelni, s jelezni a főbírónak, ha a küzdelem véget ért. A leggyorsabban az ellenfél felett győzedelmeskedőknek annyi előnyük volt, hogy többet pihenhettek társaiknál, akik még tovább küzdöttek. A győzteseket körbevezették, majd ismét párosították, s három küzdelem után, már a fáradt, tántorgó végső bajnokot ünnepelhette a lelkes közönség.
Az ünnepség fénypontja a bikaugratás következett. E sokszor véres balesetbe torkolló próbára ma három ifjú is jelentkezett. Nem volt ez a szám szokatlan, de az utóbbi időben, mintha a bikák ügyesebbek lettek volna, s jó néhány kísérletező otthagyta már a fogát.
A mutatvány abból állt, hogy a legény mintegy 5-6 méterrel a bika előtt szemben helyezkedett el, majd lendületesen felé rohant, s mikor a bika feléje leszegte szarvát, azt megragadva átlendítette magát egy nagyívű, teljes átfordulással a bika teste felett, s mögötte talpára érkezett. Ehhez a bika fejét felkapó ereje is segítségére volt a futás lendülete mellett. Sokan szereztek súlyos sérüléseket a szarvtól, amit – tán az izgalomtól, vagy hirtelen ijedelemtől nem jól ragadtak meg a döntő pillanatban, s a tömeg izgult a baleset lehetőségétől is, bár egyiküknek sem kívánta azt. Mindegyik próbálkozónak lélegzetvisszafojtva szurkoltak. Az első jelentkező a tavalyi legjobb volt, mostani kísérlete majdnem teljesen sikeres volt, de elesett az átlendülés után.
A tömeg lélegzetvisszafojtva, néma csendben várta a második ifjú kísérletét, aki már elfoglalta helyét a bika előtt. De valami hirtelen felborította a rendet.
A lélegzet visszafogott csendben egyszer csak hatalmas robaj hallatszott a tenger felől. Mindenki összerezzent a hirtelen hanghatásra, senki nem tudta mi történt, de azonnal szolgák mutogattak a tetőről a tenger irányába. Lélekszakadva rohantunk fel a legfelső szintre, illetve mások, s a vendégseregből, aki tudott, a palota víz felé eső termeibe, szobáiba tódultak, hogy saját szeműkkel lássák a bántó, félelmet keltő hang forrását.
Csak egy hatalmas fekete felhőt láttak az égen Théra szigete felett. Hirtelen mindenki érezte, hogy erős léglökés, nagy fuvallat csapja arcul, s csak vaksin bámultak a szél irányába. Lassanként elkerekedett és kimeredt a mellettem állók szeme is. Valamit láttunk a vízen. Messze, de gyorsan közeledve mozgást érzékeltünk, aztán rémülten láttuk, hogy egy hatalmas hullám közeleg a tengeren a part felé.
Tengerár – hallatszott hol mormolva, hol kiáltva a halálravált szemtanuk ajkáról, miközben lábuk földbe gyökerezett a közelgő, egyre nagyobbá váló vízfalat érzékelve. Sokan mozdulni sem tudtak. Néhányan fordultak csak meg, s hanyatt-homlok rohantak lefelé, s kifelé a palotából, miközben folyamatosan ordították, ahogy a torkukon kifért a veszély hangjait.
Én is a bénult tömegben maradtam, s egy ideig dermedten figyeltük a víz hogyan kapja fel a parton kikötött csónakokat, önti el a házakat azonnal romba döntve valamennyit. Ekkor érzékeltük csak, hogy nem vagyunk itt fenn a palotában sem biztonságban, de mire gondolatban idáig eljutottunk, a vízfal lendületét nem veszítve hallatlan sebességgel felfutott
A domb oldalán, s elnyelte, elmosta a palota alsó szintjeit is kidöntve a falak jelentős részét, ami által a felső emeletek is romba dőltek, bele az áradatba. A kövek, fák, tárgyak, emberek, állatok, s a maradványok még soká folytatták útjukat a sziget belseje, a hegyek felé, míg erejét vesztette az áradat. Utána nem maradt más sok évig, csak a pusztulás nyomai.
Egész évezredeket kellett várni, míg Ewans, az impozáns dombból feltárta Krétán a Knossosi palota maradványait.
|
|