Lekéstem.
Később értem az állomásra,
hol nem vártam senki másra,
- na jó, persze lányon kívül -
csak reá. Idén lenne száz!
Harminckettőnél több se telt,
én meg ötvenhárom telén jöttem.
Huszonegy híja vagyon hát, hogy
böktem vón hátba: Mesterem!
- kortársam lehetett volna - igen.
Így csak vezérem, bensőmből,
ahogy az, az embernek kell.
Én milyennek képzelem a rendet?
S érdekel ez egyáltalán valakit?
Mindent színkavalkád, neonfény,
külsőség, TV önt el, vakít,
s alakít egyenarcúvá - ha teheti,
aki bármit kap, azt szereti.
Maradt még valami? Az üzenetből,
tudod, agyamban hordom örökre
a zsarátnokot, mit versedből
olvastam. Látod, a gondolat,
s akárhány év elszaladt,
ez megmarad örökre, ha múlik
rajtam valami, Attila,
névnapodra, ezt akartam
elmondani!