Egy napon valaki évfordulós.
Mégsem azért emlékezem rá,
s nyújtom kezem felé, érte.
Kimondatlan kérte, de magamtól
teszem, hisz hiányzik nekem.
Voltak vitáink, veszekedés,
persze meghitt pillanat is,
nem is kevés, erre fókuszálok
miközben festek, vagy kaszálok,
írogatok, és megpihenek néha.
Lehetne nekem Léda, vagy más
nevű múzsám, még rózsám is
lehetett volna tán, de kétségeim
miatt nem vitézkedtem aztán,
s ma már késő ezen kotlani.
Fog még ő biztos botlani
sokat, de emlékem róla tiszta,
őszinte szó, lélekbemarkoló
reális közelítés, érzékletes
forma, lényegi tartalom.
Tehetséges, s ha az élet
nem is mindig ismeri el,
bennem megmarad ő, ki tudja
mi kell, bár néha súlykát elveti.
Hallottam sírni, láttam nevetni.
