Elmondom, bár tudom, nem igen érdekel

Miért láttok csak néhanap, miért kerültem el

Nyáron jött rossz kedv zord tele erre,

Pedig még zöld ágon pacsirta szól énekelve.

S felpiroslik bőröm ha hosszan Napba nézek.

Veríték cseppjei hűtnek, míg árnyékba térek.

Új szellem – na nem a kommunizmusé –

lengi be a full-t, s “ez az élet”, mert a régi befúlt,

vezetésbe beleszólós nem kellett a célnak.

De mit akadok fenn ezen, fejjel az acélnak?

Sok perlekedés, szócséplés, meddő vita:

Eljövök inkább Kecskemétre, ismét a taliba,

hol jól ismert, kedvelt arcokat is látok:

Üdv nektek százszor kedves régi-új barátok!

Gyorsan változó, új, képmutató nickek,

Máris befutottak, majd hirtelen eltűntek,

S ismét felbukkanva újra felhevültek:

Durva, rasszista közelítéseiktől féljek?

Vagy hagyjam az egészet, s lazán keféljek

nyugodtan a barátnőmmel – ha még bírok,

de egyszerűbb, ha otthon ülve verset írok.

Na, nem oly festményt, mit más vet papírra,

Kutyabőr sem lenne elég nekem ahhoz, mirrha,

sastoll, meg finom vörösbor nyíren, erdőháton

vagy egy nagyszerű élmény az árvizes gáton,

állj mellém, váll a vállhoz, segíts jó barátom!

De nem festeni, inkább “dógozni”, lapátolni kéne,

Mások keze nem bírja, “pihenj öreg néne!”

Tehát csak illesztem, faragom rímeim,

S bennük kavarognak emberi kínjaim,

Na de, megoldja az idő, mit ember képtelen,

S múltam a jövőben bármilyen végtelen,

Féktelen, vagy testetlen alakot is ölt,

Minek cicomázni, ki magára keveset költ…