Hammamet - Jázmine negyedében sétáltunk. A felhők mögül időnként kikandikált a Nap, egyébként szokatlan, nem várt módon szürke nap volt Tunéziában.

A turistáknak épített negyed Medinájában, azaz óvárosában ütöttük agyon az időt, a múzeum, a bazárok és éttermek közt tétován.

Mindenki invitált, eladni akart, először önmagát az üzletelés közben megtanult ékes magyar kifejezésekkel, majd ha felkeltette az érdeklődést, annak tárgyát, persze minél jobb áron.

Tudni kell, vannak a bazárban fix-áras üzletek és olyanok is, ahol alkudni kell, egyébként igen rosszul járhatsz.

Az első megközelítés, hogy „honnan jöttél idegen?”. Miután kiderül, hogy „from Hungary”, akkor te barát vagy, majdnem „testvér”, s „nem imperialista”. „Szerbusz,-fidibusz, és minibusz, vizibusz, és Friderikusz verziókban is hallható a köszöntés, ahogy széles mosollyal bizonyítják, már tudják honnan jöttél.

Mert ebből, magyarországi érkezésedből következik a második megállapítás, hogy az érdeklődést felkeltő áru „mennyibe kerülne a kapitalista amerikaiaknak”: - s ekkor mondanak egy elképesztően magas árat.

Ezután következik a kérdés, hogy „mennyit ér meg neked?”. S ha itt nem legfeljebb a 20%-át mondod a korábbi összegnek, egy olyan alkufolyamatba jutsz, ahol a kölcsönösen arányos engedmények nyomán rosszul jársz, mert drágábban jutnál a kívánt áruhoz, mint a fix áras üzletekben.

Tehát észnél kell lenni.

S igen, tanácsos előbb piacot kutatni, vajon másutt mennyibe kerülne? Kétségtelen fárasztó, mert az ár kitudakolása is időigényes, hiszen majd mindenütt át kell esni a fenti fázisokon, de meg kell tanulni itt is, hogy ha nem kölcsönösen előnyös érdekek alapján jönne létre a megállapodás, tudni kell nemet mondani. Ez az ami időnként nehéz, kényelmetlen, vagy egyszerűen már lehetetlenné válik.

Ez elméleti kitérő után beszélhetnék még sok mindenről, amit láttunk Tunéziában, Tuniszban, hogy milyen embereket ismertünk meg utunk során, milyen benyomások értek és tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak, de álljon itt csak egy szőnyeg megvásárlásának története, mert ez jellemző volt sok mindenre és mindenkire.

Szóval sétáltunk a Medinában és egy eldugottabb sarokban kifüggesztett szőnyegekre lettem figyelmes. Ismerős volt a minta: egy korábbi utamon már működtem botcsinálta tolmácsként Suisse-i, illetve egyiptomi szőnyegvásárlás során, s kaptam is munkám megbecsüléseként kis darab ajándék mintákat.

Szemem felcsillanását vehette észre az üzlet előtt cirkáló vásárlófogó ember, aki azonnal beljebb tessékelt bennünket, azzal a kikötéssel, hogy nem kell venni, „csak kukken” és odabent mutatják majd a „Show”-t. Bementünk, volt időnk és kedvünk is, hisz nem sütött kinn a nap:”lássuk a medvét!”

Nem medve jött, hanem egy jóvágású, középkorú úriember, akivel gyorsan szót értettünk, megtalálva a mindkettőnk által bírt közös nyelvet: a németet.

Neufel – így hívták a showman-t – két segítője eközben előkészítette a darabokat, amelyeket aztán megfelelő pillanatban kigurítottak elénk. Először jöttek a speciális tunéziai minták egymást követően, s egyik szebb volt, mint a másik. Majd a különböző variációk olcsóbb és drágább megoldásokkal nem feledve a selyemszőnyegeket sem, amelyek már nem 40.000 csomót számoltak négyzetméterenként, hanem 160.000-t és évekbe telt elkészítésük. Egy közepes minőségű gyapjúszőnyeg egyébként néhány hónap alatt készül el a manufaktúrában, amelyről kiderült, hogy állami tulajdon, melyben Neufel is alkalmazottként dolgozik. Havi 400 tunéziai dínárért, amely mintegy 65.000 Ft-nak felel meg. Szerintem nincs túlfizetve.

Ahogy kigördültek egyre-másra a színpompás csodák, s közben meghozták a kötelező teát, kávét is, kiderült, hogy feleségemmel mindkettőnknek az ún. „berber” mintájú szőnyeg nyerte meg legjobban tetszését.

De ekkor már vagy fél méter magasságban tornyozódtak gyönyörű darabok, kissé szégyeltűk is azt mondani, hogy az alján a harmadik volt a leginkább nekünk tetsző.

De nem sértődtek, vagy teketóriáztak, lebontották pillanatok alatt az építményt és újra a „Berber Muster” került terítékre.

Eddig Neufel nemigen válaszolt arra a kérdésre, hogy mennyibe is kerül egy ilyen szőnyeg, mert ugye a minőségek és a méretek is különbözőek, s majd ha kiválasztjuk, utána érdemes az árról beszélni.

Nahiszen jött is a meglepetés, amikor először kiderült, hogy egy 2x3 méteres szönyeg ára – amelyet a súlykorlátozás miatt nem is igen tudnánk a repülőgépen hazaszállítani – átszámítva mintegy 450.000 Ft-ra rúg. Kissé megnyúlt a képünk, s azzal vigasztaltuk magunkat, hogy úgy sem akarunk venni, „csak kukken”, de nagyon tetszett a szőnyeg.

Persze Neufel úr megmutatta a szőnyegek sarkába alul elhelyezkedő leblombált műbizonylatot, amelyen az ár mellett a pontos méretek, a csomók száma, a szőnyeg súlya, anyaga és még sok fontos jellemző szerepelt, de ez az árat nem csökkentette.

Mondtam is, hogy örülnénk, ha ennyi pénzünk lenne, de sajnos nincs. Nos azonnal ott termett egy kisenbb méretű ugyanabból a tipusból, s már csak 2200 dinárt, azaz mintegy 300.000 Ft-ot kóstált. Ennyit sem akartunk-tudtunk érte fizetni, így tovább folyt a diskurzus.

Csökkenne a szőnyeg ára, ha nem nekik kellene feladniuk a megadott címre, ajánlotta Neufel, s kérdésemre kiderült a 2200 helyett csak 1900 dinár lenne az ár.

- S hogyan tudnának fizetni – tudakolta a showman – kártya, vagy „kes”? Dollár, vagy Euro?

Mondtam, hogy még nem tartunk itt, mert nem tudtunk megegyezni az árban, hiszen én csak 600 dinárt adnék érte.

- Micsoda? – kerekedett el Neufel szeme. - Ezért a minőségért? Nem, az egy másik szőnyeg – és intett, a szőnyegsegédeknek, hogy hozzák az említettet vissza.

Ezen közben a showman átadott részünkre ajándékként két kis szőnyeget – hasonlót ahhoz, amit korábban a tolmácsolásért kaptam, s várta, hogy reagáljunk „utolsónak mondott árára, amely 1800 dínár volt.

- Jól hallottam? 800-at mondott – fordultam Neufelhez – szigorúan őrízve arcom érzelemmentességét, hogy komolynak érezze a lassan felfelé mozduló ajánlatot.

- Persze, persze – nyugtázta mosolyogva szerény, de eredménytelen kísérletemet a megállapodásra – nem hallotta jól. Egyezernyolcszáz dínárt mondtam. De tudja mit – magának, ha most elviszi és dollárral készpénzben fizet akkor 1600- ért adjuk.

Szó szót, ajánlat ajánlatot követett és végül megállapodtunk. Természetesen azzal a kikötéssel, hogy a szőnyegsegédek, akik a bemutatóban Neufelnek segédkeztek külön 10 dinárt kapnak, amiért repülőn szállítható, kézipoggyászként kezelhető csomagot varázsolnak a berber-mintás szőnyegkülönlegességből.

S persze másnap is várnak teára – mondta a showman – hogy találkozhassak a cég vezetőjével és egy még jobb üzletet köthessek egy nagyobb méretű darabra, amelyet Magyarországon címemre szállítanának.

De másnap már utaztunk haza…