Fullextra.hu

Január vége közeledett. A Suliban iskolagyűlésen emlékeztek meg a Holocaustról. Korabeli filmet is vetítettek, amelyen az auswitzi-halál-tábor felszabadulásáról mutattak képeket. Csak annyi jutott el a tudatomig a kopasz, pocakos igazgató szavaiból, hogy a II.VH alatt milliók pusztultak el emberhez méltatlan körülmények közt, erőszakkal un. „munkatáborokba” zárva, s a megemlékezés célja, annak az örömnek kifejezése, hogy vége lett, de soha nem feledhetjük, hogy ez Európában megtörtént. Közben valószínűtlenül sovány, csont és bőr emberek jöttek, mentek, álldogáltak, láthatóan nem tudtak magukkal kiszabadulásuk után mihez kezdeni. De ugyanilyen holttesteket is mutattak halomban, majd az elhunytak százezernyi szemüvegét, evőeszközeik tömegét, sőt, a bőrükből készített dísztárgyakat, lámpaernyőt, cigarettatartót, szemüvegtokot, brrr…. Nézni is alig tudtam, majdnem elhánytam magam.
Ez történt egykor Európában? S csak 60 év múlt el azóta? Ennek utána kell nézzek!
Mások is voltak igy vele, s a 10./a-ban – ismét - eltérítettük az órarendet a normálistól.
A következő töri órán kérdeztük Pista bá’-t, hogyan is volt ez? Mondta, hogy ez negyedikes anyag, de annyira azért belement, hogy az I. VH-ban vesztes Németország Hitlerrel az élen új bel- és külpolitikát alakított ki, amely az egész világot belesodorta a II. VH -ba, ahol zsidók milliói, romák százezrei és ártatlan civilek nagy tömegei pusztultak el a katonák sokasága mellett. A II. VH összes áldozatainak száma elérte az 50 milliót. Ekkor semmisült meg a II. magyar hadsereg a Donnál, ekkor volt Magyarországon nyilasuralom, ekkor dobták le az amerikaiak a főként magyar fizikusok által kifejlesztett atombombát, s ekkor, ill. ennek következtében alakult ki és véglegesedett a mai Magyarország jelenlegi területi formája. Ennek megértéséhez több óra is szükséges lett volna, de sok időnk nem volt, hisz van kötelező tananyag!
Így, a tavaszi szünet néhány napját felhasználva 1939 Németországába utaztam, vissza az időben, Bayreuth-ot választottam, nem véletlenül. Max-al szerettem volna találkozni, aki akkor csak 3 évvel volt nálam fiatalabb, de gondoltam, jól szót értünk majd.
Mikor megérkeztem egy szegényes kisvárosban voltam. Már jó előre itthon kikerestem egy korabeli regiszterben a Von der Grün család címét. De időbe telt, míg találtam korabeli térképet a városról, hogy abban is megleljem őket. Mikor éjszaka megérkeztem, felkerekedtem, hogy eljussak a megadott címre, nyakamba véve a várost. Kihalt utcákon siettem végig óvatosan, szerettem volna elkerülni, hogy rendőrbe botoljak.
Tudtam, Max korán reggel időnként újságot hord ki, ott akartam vele összejönni. Április 29-én, hajnali ötkor nyílt a ház kapuja és a kis Max sietett a nyomdába. Azért választottam ezt a napot, mert az újságban ekkor jelent meg a Führer előző napi beszéde, amelyben felmondta a német-lengyel megnemtámadási, valamint a német-brit flotta egyezményt. A korai hajnalon Max nyomába szegődtem, de hogy hogyan lesz tovább, ha találkozunk, akkor még nem tudtam előre. Rögtönözni akartam. Két birodalmi márka csörgött volna mindössze a zsebemben – ha nem csomagoltam volna őket gondosan zsebkendőmbe Az érméket még jó előre - a Petőfi csarnok melletti kirakodóvásáron vettem, készülve az útra.
- Ezzel sokra nem mehetek – gondoltam, s távolabbról figyeltem a 13 éves Max-ot, ahogy körzete felé cipeli a nagy újságos-köteget a hátán.
Egyszerre csak három nagyobb fiú került elő hirtelen és körbeállták a kicsit. Hallottam távolabbról, hogy az újságok átadását követelik. - Ha elveszitek tőlem, nem tudom teljesíteni a kötelességem, s nem kapok fizetést, elvesztem a munkámat is – érvelt könyörögve Max, amit már hallottam, mert közelebb léptem.
- Fogd be és add át a csomagot! Nemesebb célra kell, mintsem a zsidóknak olvasgatni. Ma a Hitlerjugend kap ingyen napilapot – röhögtek össze, és egyikük már csatolta is volna le Max hátáról a csomagot.
- Na félre – szóltam közbe – csak lassan a testtel! – s közelebb léptem.
- Te csak menj tovább, mit szólsz bele más dolgába – húzta ki magát az egyik. – Az a feladatunk, hogy minden fiatallal a csoportban megismertessük a Führer beszédét.
Nem sokat gondolkodtam azon, amit mondott. Odaléptem és teljes erőmből sípcsonton rúgtam bakancsos lábammal a hangoskodót. Az jajgatva összerogyott. A másik kettő dermedten állt, mígnem Max kapott észbe és szintén elintézett egyet egy jól irányzott rúgással. Így már ketten fetrengtek a földön, a harmadik észlelve a megváltozott erőviszonyokat, nyakába szedte a lábát és lelépett..
- Fussunk! – mondtam Maxnak és gyorsan mi is hátunk mögött hagytuk a két hangosan jajveszékelőt. Ébredezett a város, de szerencsére nem siettek sokan – azaz jobban mondva senki se - a barna-ingesek segítségére.
- Állj! Itt vagyunk! – kiáltotta Max és egy kapu alatt elkezdte bedugdosni a postaládákba az újságokat.
- Ha mondod, hogy kihez tegyek, tudnék segíteni – ajánlottam, hogy együtt dolgozhassunk.
- Jó, próbáljuk meg! – válaszolta Max és ezt követően ketten dugdostuk a megfelelő helyekre az újságokat.
Így sikerült kissé a közelébe férkőznöm, hogy segítettem neki, s közben persze beszélgettünk.
- Köszönöm, hogy kisegítettél az előbb ebből a bajból. – szólalt meg a munka közben Max.
- Szívesen Max, szívesen. Én ki nem állhatom őket!
- Honnan tudod a nevemet?
- Legyen elég annyi: Ismerlek Max, ha te nem is ismerhetsz engem, s kedvellek is. Véletlen, hogy ily korán reggel pont arra jártam – füllentettem ártatlanul. Úgy tűnt elfogadta a magyarázatot.
- Nemrég egy osztálytársam került hasonló helyzetbe. Nem tisztelgett ugyanis a birodalmi zászlónak, s ezért egy Hitlerjugend csapatvezető, a nyílt utcán összeverte. (A Harmadik Birodalomban a zászló üdvözlésének elmulasztása nem mulasztásnak minősült, hanem bűntettnek.)
- Hát ez bizony elég piszkos ügy – mondtam fejcsóválva.
- De képzeld, folytatása is lett a konfliktusnak. Panaszt ugyan sehol nem emelhetett, de az ügynek volt egy utójátéka. Az iskolában irodalomórán épp Schiller Tell Vilmosát olvastuk. Ebben a drámában Gessler a gonosz helytartó elrendeli, hogy ne csak őt, hanem kalapját is kell köszönteni, ha azt a város utcáin végig viszik. Osztálytársam megkérdezte a tanártól, miért tanítják az iskolában, hogy ha Gessler úr kalapjának köszönni kell az elnyomás és zsarnokság, holott a zászló köszöntése is ugyanaz.
- Hát erre nemigen tudott mit mondani a tanár, igaz? – kérdeztem magabiztosan, mert olvastam az esetet Max későbbi könyvéből.
- Bizony nem. Oly csendben ült az osztály, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. De a tanár csak behivatta osztálytársam apját, s ahogy később kitűnt, valószínűleg megfenyegették, hogy ha tovább ragaszkodnak az elégtétel iránt, feljelentik a felségjelek meggyalázásáért.
Épp befejeztük az újságok kiosztását. Max hazafelé vette az irányt.
- Most iskolába kell mennem, de délután találkozhatunk – mondta barátkozón.
- Rendben, várni foglak az iskola előtt, nehogy valami gond adódják a reggeli incidens után. Csak mondd meg hová menjek!
Miután egyeztettük a címet és elváltunk, rápillantottam az órámra, s csodálkozva láttam, hogy bizony elszaladt az idő, már 7 óra múlt. Az utcákon emberek siettek munkába, s dolguk után.
A délelőttöt a városban sétálva ütöttem el. Határozott léptekkel kellett sétálnom, mert nem akartam annak még látszatát sem kelteni, hogy nincs konkrét dolgom. Ez időben ugyanis nemigen járkáltak turisták Németországban. Az utcán is inkább idősebbekkel találkoztam. A gyerekek iskolában, a férfiak a háborúban ill. hadiipari üzemekben voltak, részben már az asszonyok is dolgozni kényszerültek, hogy eltarthassák a családjukat. A könyvesboltok kirakatában főhelyen Hitler Mein Kampf-ja állt a Führer arcképével együtt, nemzeti lobogó szineivel övezve. Látható volt Hans Grimm könyve: a Volk ohne Raum (Nép tér nélkül), illetve Alfred Schütze: Marschritt Deutschland (Németországi menetlépés) de nem láttam semmit pl. Thomas vagy Heinrich Manntól, Bertold Brechtől, Heinrich Heinétől, vagy Stefan Zweigtől.
(Végül is ezen nem csodálkozhattam, mert 1933-ban 12.400 könyvet 149 nemzetközi hírű írótól egyszerűen betiltottak, s könyveiket nyilvánosan, egy modernkori autodafé keretében május 10-én elégették Ezek közül csak néhányat sorolok fel itt: Franz Werfel, Anna Seghers, Eric Kástner, Alfred Döblin, Lion Feuchtwenger, Egon Erwin Kisch, Ödön von Horváth, Leonard Frank, Joseph Roth, Erich Maria Remarque, s még sokan.)
Lassan telt az idő, de mégis eljött a dél, a Mittag, s „el is múlt”. (Ugye emlékszel a Móricz novellára, amelyből csentem?) Visszamentem Max iskolájához, ott vártam a fiúra. A kihallatszó csengetést követően nem sokkal meg is jelent a srác táskáját lóbálva, s bizalmas kettesben, el is indultunk hazafelé. Szerettem volna megismerkedni Nagyapjával, aki tapasztalt emberként előre látta már a bekövetkező vészt.
- Halt! Hát Te ki vagy, hogy így kísérgeted Max-ot? – hangzott fel egy harsány kérdés, ahogy indultunk volna, mögöttünk.
- Mi közöd hozzá – válaszoltam, amikor megfordulva szemügyre vettem zaklatóinkat. A három reggeli Hitlerjugend volt. Nem akartam bajt, ezért kimentettem magam:
- Max távoli rokona vagyok Magyarországról. Csak rövid látogatást teszek náluk és Németországban, hogy gyakoroljam a nyelvet. Hagyjatok békében bennünket, vagy rosszul jártok, mint reggel.
- Nagy a szád, de majd befogjuk. Jössz még te a mi utcánkba! – reméltem ez soha nem fog előfordulni.
De tévedtem. A következő sarkon már egy csapat barna-inges várt.
- Na, most légy nagy legény idegen – mondta gúnyos mosollyal a Hitlerjugend csoportvezető.
- Ti csak akkor tudtok hősködni, ha többen vagytok? Milyen gyáva társaság keveredett a hősies Hitlerjugendek közé? Nincs köztetek egy, aki majd megmutatja nekem, mert az látszik, hogy ilyen csoportosan jócskán túlerőben vagytok. De ha nem vállaljátok egyénileg a megmérettetést, majd a Fáhnlein-führernek is megemlítem milyen gyávák voltatok így, jó tízen. A provokáció hatott, összesúgtak és közölték, menjünk a játszótérre, odáig eldöntik, ki küzdjön meg velem, puszta kézzel.
Max szótlanul jött mellettem. Ő már hozzászokhatott az effajta nevelési módszerekhez.
- Na akkor lássuk, milyen legény vagy? – szólt hozzám a térre érve a csoport legnagyobbika, egy jól megtermett, kb. 18 éves srác.
- Lassan, csak lassan! Előbb tisztázzuk a szabályokat!
- Milyen szabályokat – röhögtek körülöttem – ez nem sportverseny!
Ellenfelem ez alatt hirtelen közelebb lépett, s bár bokszállásban állt, megpróbált jobb lábával megrúgni.
Szerencse, hogy készültem valami ilyesmire, mert ettől a söpredéktől tisztességes hozzáállást nem várhattam. Ha bakancsos lába combon, vagy hasba talál, azonnal harcképtelen lettem volna.
Így azonban csak hátrább léptem, kivonva magam az elérhetőségből, s egy két nyújtó, bemelegítő mozdulatot tettem közben. Láttam ellenfelem, miután visszanyerte egyensúlyán ismét nekem rohanni készül. Ha ledönt a lábamról, legalább 10-15 kilóval nehezebb lévén nyert helyzetbe kerülhet.
Gyorsan megpróbálkoztam egy félfordulatos köríves rúgással, s mit ad a Jóisten? Szerencsém volt, telibe találtam a gyomrát. Megtántorodott és azonnal lerogyott. Fájdalmas arccal, a földön ülve fogta kezével rúgásom helyét.
A körülöttünk őrjöngő, körben álló többiek hangosan biztatták a felállásra, de én tudtam már, ez nem fog sikerülni.
- Na, legyen elég ennyi – kiáltottam hangosan. Ugyanakkor éreztem, hogy a hátam mögött valami történik. Hirtelen oldalt és hátra léptem, így a hátulról a fejemnek szánt ütés célt tévesztett és az aljas merénylő karja a vállamon landolt. Ezt gyorsan megragadtam, s lehajolva, a hátam mögött álló fiatal testének feszítve testemet, erővel áthúztam magamon, közben jót lódítva rajta. Merénylőm nagy ívben szállt át rajtam, s jó másfél méterrel arrább landolt, összezúzva magát a földön. Ezért biztosan ippon-t kaptam volna - gondoltam boldogan közben.
Gyorsan Max mellé ugrottam, s kivontam őt és magamat is a megriadva táguló gyűrűből.
- Még valaki? – kérdeztem magabiztosan és nagyképűen - érezve a helyzet dramaturgiáját -, de akkor hirtelen nem volt további jelentkező.
- Na viszlát, tanuljatok a történtekből – búcsúztam gyorsan, és mielőtt felocsúdtak volna, elfutottunk Max-szal.

Ahogy Albert Einstein, Leonard Frank, Thomas Mann, Franz Werfel időben, a szellemi terror és a mindent elöntő hamis propaganda, a fizikai megsemmisítés elől élete védelmében emigrált, s elhagyta hazáját, én is valami hasonlóra készültem.
Reméltem ez megoldja konfliktusomat a barna-ingesekkel, s Max sem kerül reménytelen helyzetbe.
Lehet, hogy egy-két csatát még megnyerhetnék ellenük, de a háborút én is elveszíteném.
Tudtam, nem vehetem fel a kesztyűt a „barna veszedelem” tömegének fenyegetésével.

Max Nagyapja épp otthon foglalatoskodott a lovakkal, készült kikocsizni, a korábban levágott szénát összeszedni. Lovak tekintetében nagy szaktekintély hírében állott az öreg, még a gróf is érte küldette hintaját, ha valamelyik lovának panasza volt.
Hárman ültünk fel a bakra, Max engem, mint megmentőjét mutatott be neki.
Ettől egy kicsit megoldódott az öreg nyelve. A társalgás óhatatlanul egy idő múlva a politikára terelődött. Az öreg elkeseredetten mondta, hogy a tavalyi Németországban a „békés megszállások éve” – itt Ausztria bekebelezésére gondolt, amelynek önállóságát a német birodalmi kormány 1936-ban írásban garantálta, valamint a „Müncheni egyezményre”, amelyben az angolok, franciák és olaszok jóváhagyásával a szudétanémet területeket Csehszlovákiától a Német Birodalomhoz csatolták.
Mondtam, hogy szerintem elkerülhetetlen a háború, s hogy Hitler törekvései a Mein Kampf alapvetéseinek megfelelően csak ez irányba vezetnek.
Aztán az egyre több eltűnő emberre, szomszédokra terelődött a szó. Mindketten ismertük a „kristályéjszaka” történetét, amely alatt a Führer eltávolította és meggyilkoltatta az SA legfőbb vezetőit. Majd e cselekedetét Gőring, mintegy jogosnak minősítve, Hitlert, mint abszolút jogforrást kezelte a legfőbb ügyészek előtti tisztázáskor.
Persze, ahogy az öreg mondta, mindenki tudott a szóbeszédből a „munkatáborokról”, ahová a másként gondolkodókat, így Max apját is elvitték és bezárták. De nem tudták hová fejlődhet ez, milyen jövő vár Németországra és a világra? Sokan úgy vélték, minderről Hitler nem is tud, mert tudtával lehetetlen lenne e jogsértések megtörténte. (Tudni illik, hogy Németország, Ausztria és Lengyelország területén számos koncentrációs, ill. megsemmisítő tábor működött a Harmadik Birodalomban, melyek közül a leghírhedtebbek: Auschwitz, Mauthausen, Dachau, Treblinka, Bergen-Belsen, Theresienstadt, Buchenwald, Rawensbrück, Sachsenhausen, Papenburg – s ekkor még a táborok felét sem soroltam fel. A ’30-as évek közepétől 1944-45-ig, azaz felszabadításukig reális becslések és tanú vallomások alapján mintegy 6 millió embert dolgoztattak és éheztettek, vagy kínoztak halálra, ill. semmisítettek e táborokban meg) Elmondtam, hogy az összes zsidót, cigányokat, politikai ellenfeleiket, köztük lelkészeket fognak koncentrációs táborokba zárni, amelyek nemcsak a hadiipar számára dolgoztatnak majd, hanem a”felesleges és másodrangú emberek” megsemmisítéséről is gondoskodnak majd.
Hozzátettem ez a tendenciája Hitler politikájának, s ez várhatóan megtörténik. Az öreg merőn rám nézett. Mintha szemeivel kutatta volna ismereteim, szavaim forrását, amely annyira szíven ütötte.
- Nagyon jól értesült vagy fiatalember – kaptam dicséretet az öregtől, aki csodálkozott azon, hogyan lehetek vele ilyen nyílt és őszinte.
- Igen, sokat tanultam a történelemből, s jó iskolába járok – kerültem el a konkrét választ. Beszélgetés közben összevilláztuk a szénát, felraktuk a szekérre és hazaindultunk.

Max anyja, már otthon volt, várt minket, de igen bizalmatlan volt. Nem engedett be a lakásukba sem, csak az udvaron beszélgethettünk.
- Kicsoda Maga, honnan jött?
- Aus Ungarn. Magyarországon élek, gimnáziumi diák vagyok. Nyelvgyakorlás céljából látogattam Önökhöz legfeljebb néhány napra a tavaszi szünetben.
- Egész jól beszéli nyelvünket, ahogy hallom, de nem a legjobb időt választotta – s mindketten tudtuk, hogy a politikai helyzetre gondolt – de köszönöm, hogy hajnalban segített a fiamnak – innen tudtam meg, hogy a mellette mosolygó Max, már beszámolt az újságkihordás közbeni kalandról.
- Üzenetet hoztam Önnek asszonyom, bár nem a férjétől, de a férjéről. Kérem, kezelje ezt bizalmasan, s tartsa Önben ez az erőt az elkövetkező időszakban. Ne kérdezze honnan, de tudom, hogy a férjét tavaly október 1-én letartóztatták, s ma azt sem tudják hol, merre lehet, hogyan él. Csak annyit mondhatok: még hosszú ideig nem látják ugyan, de a háború véget értével, mert az sajnos szeptemberben kitör – és soká tart majd - egészségben találkoznak. Ismétlem, ne kérdezze honnan tudom mindezt, nem hinné, amit válaszolhatnék. De bízhat az információban, az hiteles.
Max anyja, együtt a kis Max-szal csak szótlanul állt, mozdulni sem tudtak. Ezt a pillanatot használtam ki, hogy kurtán búcsút intsek, s elhagyjam őket.

Visszatérésem problémamentesen sikerült.