Szentendre! Te kis szülő városom.

A Duna parton a gáton ballagom.

Hegyek és terek a házak mögül,

sikátorok fomják a várost körül.

Valaha csendes volt, autó nem járt.

Lovas-kocsin hordták a tüzifát.

A kis Bükkös patak a Dunába ömlik,

bükkfából hajlott a híd itt.

Gyermek koromban iskolába menet

sok időt töltöttem a kispatak mellett.

Nem a hídon mentem, alatta vitt utam.

A víz tiszta volt, s köveken ugráltam.

Brekegtek a zöld leveli békák

jelezték ha az idő viharosra vált.

Felnéztem,-az égen tornyosúltak

a templomok tornyai,hol délben harangoztak.

Nem csoda,hogy sok művész ide települt.

Kovács Margit szobrainak sok ember örült.

Barcsai a festő,Pirk János tanárom...

sírjaikat mindnek Szentendrén találom.

E kis város szépsége egyszerűségében rejlik.

A házak teteje egymásba hajlik.

Özönlöttek a túristák, a fejlődés nem maradt el.

Még emlékszem az ó-városra, hol gyermekkorom szaladt el.