:
Tél
Köpönyegnek zúzmarát fújt rá a tél,
faggyal simogatva a fák levelét.
Hó palástjával borítja be a földet,
csikorogva felel rajta lépted.
Arcodba szél fújja a hópelyheket
mint tű szúrásba tested bele dermed.
Fagyos mosolya a tó jegén villan,
zord idő hangja olykor benne rian.
Kacagása partról pihenve útra kel,
hogy erdőben a fák ágain hintázzon.
Finom hóport szórva szellő szárnyára,
hogy fátyolként az ő kedvét szolgálja.
De jő a tavasz s mosolya megcsillan
a napnak, kergeti gőgjét a fagynak.
Midőn újra felváltja a nap a holdat,
elűzi a fakó fényt, a bánatos dalt.
Forró csókjától ébred a természet,
pattan a rügy s újra indul az élet.
Békéscsaba 2013.04.01.
(103 szó a szövegben) (744 olvasás)