Nézd, hogy nőnek égig a fák!
S te alattuk csendesülsz.
Lassú, de biztos vagy
 akár a rák.
S mint tengeri sók
bensődbe sűllyedsz
s ott leülsz.

A kovácsolt fegyverekből
végül kinő a virág.
S megesz a rozsda
ha nem fényesülsz,
benő a giz-gazos világ.

Te csak maradj mindig ember.
Válladon tartod az eget,
s rádnéz a fecskefarkú reggel.
Így vesz az Isten méretet,

való vagy-e dolgozni még
magadon, hogy azt
benne végezd el.

No ne félj!
Első vagy te is, nem maradék.
S nézd,
milyen szép ez a reggel!