Nézem a várost, ahol sosem éltem
Szűzi hó őrzi összes soha-léptem
míg kutatlak minden kapualj alatt,
mint aranyát kereső lázbeteg.
És feljajong a csikorgó mozdulat,
hogy egyszer mégis úgy öleljelek
mintha nekünk is lenne akkorunk,
és lett volna egymáshoz is szavunk
nem csak e világon-se-vagy tudás,
ez az elmúlttal megalkuvás.
A képre, egy utcára, varázsollak.
S bár téged láttat
e dermedt fekete-fehér oldat,
de a valóság vízbe nyom:
Ha lelkem
kilehellem
se jutok el hozzád oda!
Az ott, akár a szíved,
még mások otthona.
Nézd!
Ablakod alá, hogy megpillantsalak,
mint egy belédreszkető, idegen alak,
egy padra dőltem…
S a hó hull, s az idő.
S te nem jössz.
Hiába.
Tucat év kulcsa zár előlem…