Ma feketébe öltözöm,
s feketébbé leszek, mint az éjszaka.
E percben
holt kín rebben
s a múltamnak ma nem lesz rám szava.

Ha visszanézek, a torkom elszorul.
A megannyi „nem volt”,
akár a méreg,
mind-mind a szívbe tolul,
és mint a puhaléptű tolvajok
derűmtől megfosztanak,
s míg kint tavasz andalog,
belül csak szótlan csend marad.
A be nem járt utak kísértete
varázsol billegő gyertyalángot:
-         Kölyökként nem jöttél, nem játszottál…
        Mondd fakóképű, most már bánod?
        Nem estél-keltél!
        Részegen nem vezekeltél!
        Egy sebed sincs, hogy most büszkén dicsekedj…
        Azt hitted örökké élsz mi?
        Szegény bolond vagy…Eredj!
       
Mint múzeumban a látogató,
úgy bámulom a vitrines éveket.
Az álmom: vad tenger, cimborák, hajó,
de csak a semmire ébredek.

El nem csobbant nyári víznek,
mindennek én vagyok alkonya.
Susognak vádlón régi hangok:
-         Itt van, itt van a fekete ruha…