Utazó (S vonat jött...)
Vonatra szálltam, s a vén vidéket
élet és halál közt átszeltem érted.
Ledőlt éveken kanyargott az út,
s vért adtam vérért, nem voltam hazug.
Szép csendben élni: én így tanultam,
míg másztam, s magasból mélybe hulltam.
Tört cserép, ezer meg egy szilánkon
tükrözött kis életem s halálom.
És szólt a szív: - Kelj fel és járj! Gyere,
kövess hozzád csodák döbbenete!
Kint sárga nyár volt, és kék fagy belül,
és őrült voltam, aki menekül
önmaga elől valaki másba,
míg belezuhan a rohanásba.
Ősz hullt hajamra, csontom reszketett,
és jártam emlékes, dérverte kerteket,
s tévelyegtem, mint az elátkozott,
és minden tartásom eléd rogyott.
Súgott az ördög: - Nem érsz a célba!
Két világ közt elvérzel még ma!
De rángott bennem, mint nyúzott ideg,
a gondolat, hogy téged senkinek
át nem engedlek holdam, csillagom,
s, hogy nem lesz több nap, nem lesz alkalom
még egy, öledbe hajtanom fejem.
Hát letettem mind, mi volt életem,
kezemben űr, és zsebemben kezem,
s vonat jött fütyülve, s a vidéket
élet s halál közt átszeltem érted…
|
|