Fojtva fonja át...

Fojtva fonja át a csend a fákat,
dermedten áll a karcsú nyírfasor,
dércsipkébe öltöztek az ágak,
a hajnal mégis lomha, búskomor,

ködruhában fullad meg a város,
és mocskos szürkén lapít fenn az ég,
a plexifal sem szűz-jégvirágos,
az arcomon a hideg keze tép,

deres homály rázza fel az álmot,
egy jeges magány húz a parkon át,
roppan egy ág, ledob egy faháncsot,
a reccsenése dérhúsokba vág,

földre hullva szétporlad szerényen,
mint bepiszkított, összetört csoda,
nagyot kondul lassú szívverésem,
valami tisztaság veszett oda…

2013. január 2.