Majd egyszer...

      Egyszer majd elfogadok mindent úgy, ahogy van. Nem kérdezek többé miérteket, és nem vágyom lehetetlenre.
      Nem zavar a távolság, és nem riaszt a közelség sem. Mindegy lesz az itt és az ott. Nem nézek többé üres tekintetekbe, és nem fogom hiányolni a csillogást a szemetekből. Elhiszem azt, hogy így jó a világ. Mert az emberek és a világ olyan amilyen. Nem több. Nem keresek új utakat, nem sírok és nem is félek többé. Nem vágyom ölelésekre, nem akarom visszatekerni az óramutatót, s nem… egyáltalán nem. Elfogadom…
      Majd egyszer... Amikor megszűnik köröttem a világ. Persze, az már nem én leszek.

Ha túlról nézem…

Ma összegyűjtöm még a kincseket,
színekbe szőtt csendszürke hangomat,
táncoló felhőt, tajtékzó vizet,
és lecsendesített, vad orkánokat,

pillangóseregtől zsongó réteket,
zümmögő méhet, írzöld lombokat,
piros fonállal fércelt életet,
feslett kabátot, kopott gombomat,

borvörös-bársonyt álmodó szívet,
ősz aranyába fészkelt titkomat,
nevesincs szigetről elsodort követ,
szélkócolt bokrot, pocakos dombokat,

Ma összegyűjtöm még a „kincseket”,
sorokba gyűrt „semmivolt” hangomat,
hogy elmúláskor magaddal vihesd,
ha túlról nézem a földi partokat…