Ahogy lepusztult a téli fáknak lombja, úgy szakadt belém a fájó gondolat, megint csak magamnak lehetek bolondja, hiába hazudtok mindig más utat,
mert bennem már régen elfagytak a rózsák, jégvirágként tépik kristályszirmukat, gyolcsfehérem koszos, mocskosak a tócsák, és a keresőm már semmit sem kutat.
Nem hagytatok utat, és senki sem védett, buborék jövőmön csüng a félelem, cukorsüvegek közt csaló jéghegy fénylett… Mindhiába megyek, sosem érkezem.
