Kis aprócska magból születtem, és máris az életet megszerettem. Sejtjeim szaporodtak, szívtam erőteljesen magamba a táplálékot. Ez könnyű volt, ha az áldott esőcseppek eljutottak a gyökereim közelébe. Nyújtózkodtam, hogy kijussak a napfényhez, éreztem, hogy hamarosan felszínre jutok, érzékeltem, hogy felettem fény van, nyújtózkodtam, és egyszer csak kibújtam a földből, a napfényes világba jutottam. Körülöttem zajlott az élet. Élőlények nyüzsögtek, élvezték az életet velem együtt. Virágok, más növények is, állatok, emberek. Szépen gyarapodtam, leveleim szaporodtak, készültem arra, hogy virágzani fogok. A szél simogatta a dús levélzetemet, kellemes volt az idő. Boldog és szép növény voltam. És egyszer kis emberke kezét érzékeltem magam felett. Tépni akart a levelemből. Kissé kimeresztettem a levéltüskéimet. Gyermeksírás. Egy hatalmas férfi láb letaposott, kis idő múlva valamilyen éles szerszám lekaszabolt. Nem kaptam folyadék utánpótlást. Jaj, elhervadok, elpusztulok...

És erre felébredtem. Azt álmodtam, hogy csalán voltam. Mikor kikeltem a magból, még a föld alatt éreztem, talán láttam is, hogy felettem labdányi fény van. Mint csalán érzőlény voltam. Talán így éreznek a növények? Boldog voltam álmomban csalánként, és hogy élek. De eltiportak. Szegény csalán, nem tudott elfutni. Nem tudott, mert nincs lába. Én ember vagyok. Nekem van két erős lábam. Ha veszély fenyeget, el tudok messzire szaladni. Gyors vagyok. És most el kell futnom. Gyorsan futok, még gyorsabban, csak a golyó ér utol... és letipor...