Aki tudott nevetni

Talán ő kacagva született. Pici lányka volt még, akkor is már felfogta, hogy mi a vicces. Kiköpte a cumit, az pedig elég messze elpattant,erre Ancika olyan jóizüen hozzákezdett nevetni, hogy mindenki felfigyelt a gyerek huncutságára. Az idősebb fiútestvére egyszer felvette a cumit, megmosta és e szavakkal adta a hugicának: -Itt van, ne dobd megint el, mert odaadom a pocának, az fog helyetted cumizni! - Erre a kislány hozzáfogott nevetni, de úgy nevetett, hogy potyogtak a könnyei, olyan szórakoztatónak találta, hogy a malac cumizni fog.
Végigvihogta az általános iskola éveit. Nem egyszer beírást is kapott a tanítóktól azért, hogy hangosan nevetett az órán, és a többi tanuló is csatlakozott hozzá.

A középiskolában is mindig vidám hangulat uralkodott körülötte. Nagy mestere volt a lány annak, hogy a legkomolyabb ügyekben is mokás momentumokat fedezzen fel. Legtöbb problémája volt az iskolai könyvtár olvasótermében. Ott csendbe illett lenni. De ki lehet ezt bírni az embernek, ha egy szórakoztató könyv van a kezében? És olyan lebilincselő és nevettető dolgokról írnak, hogy Ancika elfelejti, hol is van, csak arra figyel fel, hogy körülötte már mindenki mosolyog, mert az ő hangos nevetése váltotta ki ezt a vidámságot. Csak az ügyeletes könyvtáros igyekezett a komolyságát megőrizni.
A vidám hangulat nem hiányzott onnan sem, ahol Ancika folytatta további tanulmányait. Elvégezte a tanítóképzőt, és egy általános iskolában dolgozott mint napközis tanító. Ő gyűjtötte maga körül a gyereksereget vagy a kolégákat. Azt mondják, hogy a nevetés egészséges, és vannak gyógyászok, akik nevetésre bírják a betegeiket. Állítólag így a páciensek gyorsabban felépülnek. Ancika iskoláját a kór biztosan igyekezett elkerülni. Mert sok volt ott a röhögés. A viccmondás és vicckeltés gyakori volt a szünetekben. Az osztályokban szaporodtak a mókamesterek.És ez jó darabig így volt, még azután is, hogy Ancika elkerült az iskolából. Akarata ellenére.


Anci egy téli zúzmarás reggelen szállt le a vonatról, mielőtt az teljesen megállt volna. Megbotlott, a vonat alá esett, és a kerekek szétroncsolták a lábait.


Én abban az időben kezdtem pályafutásomat abban az iskolában, ahol Ancika dolgozott. Az iskola dolgozóit és a diákságot nagyon megrázta a baleset. Sok jót hallottam a napközis tanítónőről. Egy beteglátogatási napon néhány kolégával készültem meglátogatni és megismerkedni Ancikával.Azon gondolkodtam, milyen vigasztaló szöveget mondjak majd neki.
A kórházban feltünt a kacagás, az Ancika kórterméből hallattszott. Beléptünk oda, a rokonok elköszöntek, átadták nekünk a helyet. Ez hangulatilag nem volt egy szokványos beteglátogatás. Ancika kezdte a beszélgetést csipkelődő kérdésekkel. Faggatta a munkatársait arról, mi is történhet nélküle az isiben. Ő sem úszta meg a csipkelődéseket.

Mindenki tudta, hogy nem lesz könnyű élnie lábak nélkül. De a fiatalasszony egyszerűen nevetve értékelte a helyzetet: "Ó, egyáltalán nem fognak híányozni a virgácsaim. Csak baj volt velük, állandóan botladoztak, félreléptek, még normálisan táncolni sem tudtak!" - És Ancika nevetett mindenen leghangosabban.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=25205