Az unokám beszélgetett az Édesanyjával mobilon:
- Anyuci, tudod mit álmodtam? Te is az álmomban voltál. Olyan szép és mosolygós voltál. Nem olyan szomorú, mint tegnapelőtt este. Az álmomban egy nagyon-nagyon hosszú asztalnál ültünk, én is, te is, és még nagyon sok ember ült ott.  Sok finom étel és sok csodálatos ajándék volt ott. Az emberek finomakat ettek, beszélgettek, nagyon vidámak voltak, mosolygós volt az arcuk, nem úgy, mint az igazi életben. Apukám is ott volt velünk. Ó, de jó volt minden! És a gyerekek is boldogok voltak. Én is. Kár, hogy ez csak egy csodálatos álom volt!
- Anyuci. Azt is álmodtam, hogy a beteg osztálytársam Péter meggyógyult és azt mondta nekem, hogy nem a kórházba megy, hanem ismét velünk fog tanulni az osztályban. De jó lesz!  Majd focizunk és lemegyünk a folyópartra.

Mit mondtál, anyu? Hogy szombaton temetik? ... Nem, nem! Nem akarom! Ez nem igaz, nem igaz! De csúnya az élet! Jobb csak aludni és álmodni!

Hallgattuk a híreket tegnap este.  Nem történt   semmi, ami nálunk valakinél is mosolygós arcot váltott volna ki. Csak robbantásokról, rablásokról, balesetekről értesültünk. Hiába vigasztaltam a kis unokámat, bánatosan ült és időnként Péter barátját emlegette.