Boszorkány -sziget. Titokzatosan hangzik. Éva először ezt a fogalmat a házinénitől hallotta. Az albérleti szoba ablakából kellemes kilátás nyilik a Tiszára, és Éva gyakran szemlélte a folyó hullámzó vizét, az állandóan változó szineket, a parton sétáló vagy rohanó embereket. Április közepe van,  a tavasz lehelete érintette a várost. Estefelé megszaporodnak a Stefánián keresztülhaladók és az ép padokon ücsörgők. Természetesen a szerelmes párok is errefelé találnak menedéket.

Ezen a vasárnapon  Éva nem ment haza, mert szombaton az osztálybuli  náluk késő estig tartott, későn is feküdt le. Természetesen másnap  reggel nem kelt fel korán.  A két lány, akikkel lakott, már hazautaztak, ök sokkal közelebb laktak, mint Éva. Őket fél óra alatt hazaviszi a busz, Évinek pedig néhány órába telik  vonattal való hazautazás.

Reggeli után a lány elővette a jegyzeteit, hogy még átnézze az anyagot, amiből készül az előadásra, azonban semmiképp nem fogott az agya, bármennyire is erőltette a tanulást. Jól is jött neki az, hogy  Ilonka néni bekopogott és megkérdezte, nincs-e valamire szüksége.   "De igen, - mondta Éva. - Itthagynám a fenébe már ezt a tanulást. Jöjjön velem sétálni, Ilonka néni. Nagyon szép idő van kint, nincs kedvem itt ücsörögni a szobában."  A házinéni egyáltalán nem tiltakozott. Jó ötletnek tartotta  Éva javaslatát. Igy néhány perc múlva már a rakparton voltak  és vidám beszélgetés közben folytatták  a sétát.  Ilonka néni mesélt. Eddig még az albérletben nem sokat beszélgettek, mert  Éva és a lányok csak jöttek és mentek, vagy futottak, hogy ne késsenek el.  Kiderült most, hogy Ilonka néni nagyon jó volt történelemből az iskolában,  történelemtanár akart lenni, azonban  a családi tragédiák, a férjhezmenés miatt a továbbtanulás elmaradt. A férje halála után Ilonka gyakran elővette a történelmi témáju  könyveit, regényeit és olvasással töltötte szabad idejét, magányos estéit.

  -  Amott nem egy szigetet látok?  -  kérdezte Éva meglepődve a látványtól.

  -  De igen. A hires Boszorkány -sziget. Ülljünk le erre a padra és mesélek róla neked. Hallottál már a boszorkányüldözésről?

  -  Keveset. Tessék mesélni róla.

  -  Szivesen. Én sokat  olvastam róla, meg az itteni emberek legendákat is szőnek. Az áldozatok általában szegények, betegek, öreg kuruzslók, füvesasszonyok voltak, akik  gyógyítottak. Ez volt az igazi tevékenységük. A szerencsétlen embereket több módszerrel is megkínozták. Először kötél segítségével vízbe lógatták őket, és aki túlélte a megpróbáltatásokat, azokat "vallatták". Akik a kínvallatást is túlélték, azokat elkergették a városból, a többieket máglyán megégették vagy lefejezték. Az első 12 áldozatot elevenen megégették a Boszorkány-sziget területén.

  -  Micsoda szörnyüség!

  -  Igen. Évike, itt hagylak rövid időre, felszaladok a testvéremhez, ebben a házban lakik.

Ilonka néni el is ment.  Éva csak most vette észre, hogy  egy  ember  is ott ül,  és Évinek az az érzése támadt, hogy az ötvenes férfi  figyeli öt. "Elmegyek innen",   -  gondolta, de nem tette meg, mert a "padtárs" megszólitotta:

  -  Én is hallgattam az idős hölgy elbeszélését a Boszorkány -szigetről.  Nagyon érdekes  hely. -  A férfi szövegelt és szövegelt.

Éva csak bólogatott és figyelte, mikor érkezik meg Ilonka néni. Már kezdett sötétedni, de a néni sehol. A sétálók is kevesebben voltak már.  Éva felállt, hogy irányt vegyen az albérlete felé. A férfi akkor a lány vállához ért és mondja:

  -  Jöjjön, megmutatom a szigetet közelebbről. Éva  a férfi szemébe nézett. Az rámosolygott.  "Csak nem egy szélhámos",  -  átvillant a lány agyán.

  -  Rendben, megnézem egy kicsit közelebbről a szigetet,azután sietek haza.

Közelebb mentek, onnan jobb rálátás volt a rohamosan sötétedő szigetre.Egy lépcsőn lementek közelebb a vizhez... Éva később úgy emlékszik vissza, hogy hirtelen megingott a talaj alatta, egy zuhanás, sötétség és más semmi...

Mikor magához tért, először fogalma sem volt arról, hogy hol van, mi van vele. Fázott, de nem birt megmozdulni sem. "Hol vagyok? Mi van velem?"  -  tünődött Éva. Kezdett gondolkodni, és hirtelen felvillant a fejében a padon ülő férfi furcsa vigyora.  "Jaj! Hová hozott, mit csinált velem?"

Éva kinok kinját szenvedte a tehetetlenség érzésétől.  "Mi lesz velem? Nem akarok igy elpusztulni!  El kell innen mennem! De hogyan is?"

A hold magasról halványan világitott. Éva kezdte szemlélgetni a környezetet. Ő maga egy szélesebb deszkához volt kötözve valamilyen szijjal. Kiszabaditotta kezeit, a szijtól is megszabadult, majd  lassacskán feltápászkodott.

A szoknya lecsúszott róla, mert azzal volt letakarva. Remegett borzasztóan, mindene sajogott. Egy botot talált, segitségével elindult az ösvényen. Nem emlékszik, meddig tartott az út, de végre meglátta a vizet. Most már Éva tudta, hogy a sziget rabjává vált. És nincs kitől segitséget kérni. A Tiszaparti sétára nem hozott magával semmit. Telefonálni sem tud senkinek.

Rámeredt egy bokorra és egy csonakot pillantott meg alatta. Nagyon megörült. "Istenem! Talán megmenekülhetek."  A remegés gátolta a mozgásban, de végre vizre bocsájtotta a csónakot, belevonszolta magát és egy törött evezövel elinditotta a csonakot. Nem sokáig evezett igy. Eszméletét vesztette...

Hajnalban egy járókelő bukkant a csonakban fekvő lányra, értesitette a mentőket. Az orvosok sokáig harcoltak az ismeretlen lány életéért. Végre napok múlva Éva el tudta mondani, ki ő, hol lakik. És a kórház értesiteni tudta az aggodó hozzátartozókat, azok pedig a barátokat és a kedvesét.