Sírás, könnyek
Már csecsemőként is kítünt a többi kisded közül, olyan keservesen tudott sírni, hogy a környezet azonnal megmozdult, hogy azt a kis éhest megetessék vagy szárazba tegyék. Később a gyerek rájött arra, hogy sírásával zsarolhatja a szülőket, a három bátyust. Így kívánságai gyakran teljesültek. Az oviban is gyakorolta ezt a "tehetséget". Nem kellett dörzsölnie szemeit, sem valami csípős anyagot használnia. Mikor csak akarta, máris potyogtak a könnyek, mint a záporeső. A szigorú ovónőnek is megesett rajta a szíve, és Panni megkapta az általa kiszemelt játékot. De a gyerekektől is megkapta a "Síró-pityogó, óvodába nem való!" csúfolódót.
Nem volt változás az iskolában sem. Az első elégtelent hangos zokogás követte, a könnyek eláztatták teljesen a matek füzetet. Hogy ne sajnálná meg őt a tanítónő is! A barátai is igyekeztek kedvében járni, hogy ne sérüljön az "érzékeny lelki világa".
De későbbiekben az élet már nem kényeztette. Zokogott a szülők sírjánál, akik balesetben haltak meg. Könnyei már igaziak voltak. Úgy érezte 15 évesen, hogy az édesanyja nélkül összeomlik körülötte minden.
Bátyjai már felnőtt korúak voltak, hamarosan megtalálták helyüket az életben. Panka a nagynéniékhez került. Számára minden új volt, a kis város, az iskola, az emberek. Napokig csak sírt, ez a sírás már mélyről jött, nem tudta csillapítani nagynénje vigasztalása sem. Reggelre vizes lett a párnája a sok könnytől. Anya nagyon hiányzott. Nagynéni férje Zoli bácsi többször rámosolygott a szomorú lányra, különösen gyengéd volt Pankával szemben a néni távollétében. Simogatta a fejét, szorongatta kezeit, nyájas mondatokkal vigasztalta. Panni érezte, hogy a bácsi mosolya nem őszinte, valami van az ember fejében. Nem is tudta előszór , hogyan is viselkedjen a bácsikával szemben.
Egy szombati napon nagynéni elment rokoni látogatásra. Zoli bácsi fáradtságra hivatkozva itthon maradt. Panka várta egyik osztálytársát, hogy elmenjenek sétálni, készülődött a fürdőszobában, kissé hiányos öltözékben fésülködött. Felsikított, mert meglátta a tükörben a kedves bácsikáját.
- Csendbe, kislány, nem bántlak,- és ezzel átkarolta a lányt, hatalmas kezeit rászorította a lány melleire.
- Engedjen el! Engedjen el! - kiáltozott Panka, ki akart szabadulni a férfi öleléséből. Megpillantotta a tükörben a kéjesen undorító mosolyt.- Engedjen el, ha nem, megmondom a nénikének!
- Ne merd, mert megbánod.
Szerencsére egy csöngetés megzavarta ezt a kellemetlen történést. Ezt követően Panka csak titokban tudott sírni. Éjszaka. Panaszkodni nem mert. Nagynéni a vizes párnáról azt gondolta, hogy Panka a szüleit siratja. Zoli bácsit pedig a lány kerülte, ahogy csak tudta.
Váratlan fordulat történt. Egy este vacsoránál Panka tekintete találkozott a bácsika tettetett mosolyával. Mintha áram futott volna át a lány testén, ez tükröződött az arcán is. Zoli bácsi nézte őt, nézte, de már nem mosolygott, merev lett a tekintete, azután görcsös rángodozást lehetett észlelni az ember arcán, hírtelen Zoli bácsi összeesett, oldalra dőlt a széken.
Hívták a mentőkocsit, azonban a bácsi életét a kórházban sem tudták megmenteni.
Zoli bácsi komoly tekintély volt a munkahelyén, a nagy rokonság körében. Népes tömeg jelent meg a temetésén. Sokan könnyeztek, törölgették szemeiket. Panka állt a nagynéni mellett. Illedelem kedvéért neki is sírni kelett volna, de hiába erőltette, könnyei teljesen elapadtak nála. Hallgatta a bácsika címére dicsérő mondatokat, a megözvegyült néni zokogását, de Panni emlékezetében ott volt az a bizonyos fürdőszobai jelenet, és most feltette magának a kérdést: Nem én vagyok hibás a bácsi hirtelen halálában? De könnyeket így sem tudott kicsalni szemeiből...
|
|