Rivaldafényben

Mikor először láttam a kislányt, ő a sarokban meghúzódó kis félénk
csibe volt. Kócos vörös, egészen rövidre vágott haja hívta rá az ember
figyelmét. A család többi három gyerekének szőke feje volt. Apukájuk
sötétbarna hajjal született, és még mindig kora ellenére egy ősz
hajszál sem jelent meg nála. Anyukának pedig sötét szőke dús
hajkoronája volt. Nem egyszer feltették a szülők is maguknak meg mások
is a kérdést, hogy hogyan is lett a gyerekük vörös hajú. Talán az ősök
közül valaki?
"Kis vörös", így szólitótták vagy beszéltek róla. Sokan nem is
ismerték az igazi nevét. Pedig volt neki szép neve, Gizike, Gizella.
Ha bántották az utcán vagy az iskolában, nem védekezett, hanem
félrehúzódott és sírdogált, valamikor hangosan is.
- Síró-pityogó óvodába nem való!, - így csúfolták Gizikét. Később pedig:
- Síró-pityogó iskolába nem való!
Az idősebb testvérei sem álltak ki mellette. Gyakran a családban
olyasmiért is hibáztatták, amit nem ő követett el. Soha nem vitték őt
a testvérek magukkal. Jó barátnőt sem talált még. Legjobban a ház
végében található kis helyiségben érezte jól magát. Ott tanult,
hallgatta a rádiót, magnót. Mikor senki nem hallotta, énekelt.
Egyszer, mikor Gizike hetedikes volt, a családnál jártam valamilyen
ügyben. Mikor a kislány anyja kísért ki, én megálltam a kapunál és
hallgatóztam. Ismerős dallam volt, tiszta, csengő hangon énekelt
valaki.
- Milyen szép! - mondtam.
- Az én Gizike kislányom.
Megismerkedtem Gizikével közelebbről. Elmondta, hogy az ének órán
milyen dalokat tanultak, már ebben az évben is több ötöst szerzett. De
sok dalt a magnóról is megtanult. Be is mutatott párat. Engemet
elvarázsolt a gyönyörű hangjával. Én akkor a városban tanítottam
éneket. De a tanítványaim között nem volt ilyen szép hangú lány.
Felajánlottam neki, hogy foglalkozok vele, mikor hétvégeken hazajövök
a szüleimhez. Gizike ennek megörült. És azt tapasztaltam, hogy nagyon
szorgalmas volt. Szépen fejlődött. Az éneklésben lelte minden örömét.
Már nem törődött a sértő megjegyzésekkel. Én is örültem, hogy a
kislány megbízik bennem és időnként elárulja a féltett titkait is. Jó
barátnők lettünk.
Országos felkészülés volt a Ki mit tud-ra. Városunk is égett a láztól.
Természetes volt, hogy szerettem volna rábeszélni Gizikét, hogy lépjen
fel. Mikor megemlítettem neki, tiltakozott.
- Nem, nem, én soha nem merek kimenni a színpadra. Egy hang sem jönne
ki a torkomból.
Nem kis fáradságomba került rábeszélni Gizikét, hogy a versenyszámot
adja elő először az osztályban, azután az egész iskola előtt, és végül
a Művelődési Házban.
A községi Mőv. Házban a zsűri tagok a Gizike előadását tartották
legjobbnak, de megjegyezték, hogy meg kell szabadulnia a félénkségtől,
és nem csukott szemmel énekeljen, hanem a közönségre nézzen. Láttam,
hogy mikor hozzám jött, még mindig remegett.
- Mitől félsz? A közönségnek tetszett az éneklésed.
- De senkinek nincs ilyen csúnya vörös haja, mint nekem! Utálom!
- Hát itt van a kutya elásva! Most már világos számomra, hogy mitől
félsz. Pedig inkább örülnöd kellene. Sokan festik a hajukat, hogy szép
vörös árnyalatú legyen.
Elvittem Gizikét a fodrászomhoz a következő fellépése előtt. Az egész
család bejött a városba a járási Ki mit tud-ra. Ilyen nagy létszámú
közönség előtt Gizike még nem állt. Az osztálytársai is itt voltak.
Gizike állt a színpadon a szép ünneplő ruhájában, a gyönyörű
frizurájával, és már nem remegett, szembe nézett a közönséggel,
magabiztosan adta elő a számot annak ellenére, hogy az elején nagyon
halk volt, de összeszedte minden bátorságát, folytatta az éneklést és
élvezte, hogy az a sok szem csak őt figyeli. Érezte, hogy meg kell
mutatni most mindent, amit tud.
Ott állt a színpadon a kislány , és gyönyörű volt a szép lángoló
hajkoronájával, szép alakjával. A rivalda fényei körülölelték, és
csillogott rajta minden, főképpen az ajkai és a ragyogó szempár.
Mindenkit elvarázsolt Gizike a hangjával, a mosolyával. A mosolyával,
mert eddig ritkán látták őt mosolyogni.
Boldog volt. Felszabadult. A verseny kimenetele egyáltalán nem
érdekelte. Legértékesebb az volt, hogy megtalálta önmagát.