Zsákutca
K.K.-nak

Ha arra vársz, hogy intsek én,
abból semmi se lesz.
Megkopott, rozzant vén legény,
kit nyom már száz kereszt.

Egy út kövét koptatjuk el,
én és a fájdalom,
hol rám már senki sem figyel,
hiába fáj dalom.

Az út végét nem láthatom,
mit messzeség takar
havas tájon, izzó napon,
s ha ver a zivatar.

Ha arra vársz, hogy intsek én,
abból semmi se lesz.
Remélem, ott állsz, s integetsz,
ha csattan a retesz!