s ahogy lépkedek, törnek mögöttem a fenyvesek, jéggyöngyök fonódnak egymás karjaiba, hogy nyakam körül ősi jelet, gyilkos szorítást fonjanak...s ha szálltomban odakapok, csak gömbölyű tökélyt markolok, s ha tébolyultan tépem se szabadulok...

mert szétgörögnek, de utánam pattognak, s ahogy egynémelyik a sarkamhoz ér, rohanásra ösztönöz, s midőn lélekszakadva megtorpanok, a legtöbbje csúfondárosan előttem jár..ha térdre esek, elfolynak, maró hideget zúdítanak körém, s a kívülről jövő szeretet sem melegít, csak aprócska párafelhőket gomolyogtat...engesztelhetetlen minden, hiába sikoltom, elég...csak pattognak a kicsiny tökély-gömböcök, csúfondáros csillanással magamba fordítanak. s idebent fekete üresség, tán a pokol legmélyebb bugyra is vakító szépségű emellett.."magány" táncolják össze a kis mihasznák, és horzsolt tenyerem hiába roncsolja szét, újra és újra összeállnak...a bőröm nem bírja, s véres nyomot hagyok bizonyságul: én küzdöttem, igazán küzdöttem...nincs idebent már senki...s ha önvalómat költöztetem, kinek intsek búcsút? hontalan lényem táncol és táncol, kifulladásig ropja, széttárt karjaim közt nem létező  szerető...könny nélküli zokogás, szavak nélküli monológ, s már helyben vagyok...koppan a térdem, az évszázados fák oly sok testrészt láttak már hamisan esdekelni. kacagnék, de nem illő, sőt tilos, de mit veszíthetek, hát kieresztem a hangom, majd tajtékos üvöltésem a kupolába száll...nem feljebb, kicsit sem feljebb csak odáig...pörgök, pörgök, eszemet vesztem tán, míg hangtalanul rámzuhan minden. csak a harang játszik, újra játszik, nem érti, ki ez alant, ki sikoltja robajjá a mozaik ablakokat. nem szégyenlem..semmit sem szégyenlek, halj meg világ, ha már én kihaltam belőled, és kihaltam magamból. hajléktalanná tettél, űzött, meggyalázott, tűrt, és tűrhetetlen torzóvá. büszke vagy? hallani akarod, vagy kényesen befogod a füled, neked ehhez közöd sincs? a pusztulás legyen néma? a pusztulás csak a pusztítónak néma..hová menjek, kit öleljek, ki marad, és ki menekül? gyere...had lássalak. ne takard el arcod, szemed...engedj közelebb, vagy lökj el örökre, kincstelen úr vagyok nélküled...egy illúzióval kitömött báb, egy jelenés...ne hízelegj, csak magadnak szól, ne hidd, fülem, lelkem érzéketlen...százszor érzékenyebb, százszor vadabb, mint bármi, amit eddig ismertél..tarthatsz a tenyereden, vagy össze is roppanthatsz, s ha csak nézel, sosem lesz elég...ha bőrödre próbálsz, Rád illenék, sejtjeimen át szabaddá válsz...