Cím: Hét év
Szerző: anyatka - Soós Andrea
(03-07-2008 @ 08:58 pm)
:
Késik. Ez jellemző rá, ha szóvá teszem csak mosolyog. Szerinte teljesen normális ha én várok rá, mert ugye a nő az késsen a randiról. Jó, lehet, hogy izgalmasnak tűnik, de már hét éve ezt csinálja. Hét éve vagyunk együtt, pontosan hét éve egy hónapja és tizennyolc napja. Na ezt nem magamtól tudom, ő jegyzi, s időnként csillogó szemmel, hamiskás mosoly kíséretében megosztja velem az infót. Mondjuk ez a jobbik eset, de van, hogy mérgében csapja oda:
- Tudnod kéne! Ismerned kéne! Volt rá hét éved egy hónapod, s négy napod, te mégsem tudsz rólam semmit!
Pedig nem így van, nem igaz, hogy nem ismerem. Mindenét ismerem, a lába kisujjától, ami kissé görbe, - mert gyerekkorában amikor átesett a küszöbön eltört - a feje tetejéig. Tudom, mit szeret enni, és, hogy a grízes tésztával ki lehetne üldözni a világból és a málnától kiütéses lesz. Szívesen olvas verseket, szereti a romantikus filmeket és a krimit. Tudom, hogy a nyakán a jobb füle alatt egy virágra emlékeztető anyajegy bújik meg, a bal könyöke feletti halvány csík, szintén egy gyerekkori baleset emléke, belekönyökölt az ablakba a nagyszüleinél. Össze is kellett varrni, mindig meséli Bözsimama, amikor náluk vagyunk. Szeretek odamenni, olyan, mintha az én nagyszüleim lennének, sajnos ők már nem élnek.
Tudom azt is róla, mikor jobb, ha nem szólok, mert nagyon rossza a kedve, s mikor szeretné, hogy átöleljem. Minden rezzenését, gondolatát ismerem. A szeme mindent elárul. Akkor este is elárulta a dühöt, de én nem akartam ráfigyelni. Meg is lett az eredménye, a fenti mondatot kaptam, szikrázott körülötte a levegő. Miért? Mert azt akartam, hogy most ő figyeljen rám, mert nekem is gondom van. Elbocsájtottak, hétfőtől nincs munkahelyem. Persze, biztos találok majd másikat, de itt nagyon sokat dolgoztam, túlóráztam. Na nem panaszkodásból, szerettem ezt a munkát, kihívást jelentett, csapatunk kíválóan teljesített, de rám mégsem lesz a továbbiakban szükség. Igazságtalan, ezért dühös voltam, gyűlöletet éreztem. Alig vártam az estét, hogy elmondhassam Neki, hogy megsimogasson, megértsen, erőt adjon. De nem így történt. Könnyedén közölte, hogy fél évre Angliába megy, odahelyezik. Meg, hogy milyen nagy lehetőség ezt nem hagyhatja ki, fontos a karrierje szempontjából is, és ha jól mennek a dolgok, akkor meghosszabbítják, akár öt évet is ott maradhat, mennyivel több pénzt fog keresni, végre nem kell aggódni a jövő miatt. Akkor csendesen megkérdeztem:
- Kinek a jövője, a tied, vagy a mienk?
Na erre kiborult, és már mondta is a magáét.
- Most kell élnem! Mit akarsz tőlem? Miért nem bízol meg bennem? Hát nem ismersz? Tudnod kéne! Ismerned kéne! Volt rá hét éved, egy hónapod és négy napod, te mégsem tudsz rólam semmit!
- Mért te mit tudsz rólam? Azt sem tudod, hogy nincs munkahelyem, mert kirugnak! Téged ez nem érdekel, csak a hülye kis nyavajgásaid!
- Remek! Akkor mégis miből fizetjük majd a rezsit? Miből élünk?
- Megtanulsz spórolni drágám! Nem kell minden hónapban új cipő, meg kozmetikus, fodrász, étterem!
- Mi van??? Mit akarsz ezzel?
- Elmész Angliába, mit érdekel, hogy mit akarok?! Neked ez úgyis mellékes, már régóta nem fontos!
Csak olaj volt a tüzre még a nézésem is, egyre jobban belelendült, nem is akart lehiggadni. Persze én sem bírtam hallgatni, szó szót követett. amikor már nagyon elegem lett fogtam a kabátom és becsaptam magam mögött az ajtót. Elmentem otthonról, elindultam, csak róttam az utcákat, s az agyamba zakatolt a sok keserű mondat, amiket ma hallottam, és amiket hallattam. Nem figyeltem merre megyek, az eső is elkezdett esni, beálltam egy kapu alá, megvártam míg kicsit csendesedik. Fogalmam sem volt, hol lehetek, az órám majdnem éjfélt mutatott. Még szerencse, hogy a kabátomban ott lapult a telefonom, megnéztem az utcatáblát, és hívtam egy taxit. Otthon a konyha asztalon egy cetlit találtam: " Elmegyek itthonról. Egyedül kell lennem. Ne keress, jelentkezem. Majd. Talán." Két hete ennek. Tegnap hívott, hogy beszélni akar velem ma délután háromkor a Virág kávézóban, meg, hogy pontos legyek. Jó vicc! Pontos. Már négy óra lassan, még jó, hogy itt bent kell várnom rá, megint szakad az eső. Vajon mikor jön? Hiába hívom, nem csörög ki. Szerencsétlennek érzem magam, ahogy itt ülök, úgy érzem, mintha valami ítéletre várnák. Ami igaz is. Várom, hogy döntött, merre tovább. Azt sem tudom én mit akarok. Tudunk-e mi még beszélgetni? Már látom is, ahogy belép az ajtón, hamar meglát. Gyönyörű, mint mindíg, igazi nő, elegáns.
- Szia!
- Szia! Örülök, hogy itt vagy! Kérsz valamit? Egy kávét?
- Köszönöm, de nem. Sietek, még van dolgom.
- Akkor vágjunk bele. Hol laksz? Mikor jösz haza?
- Nem fontos, hogy hol lakok. Azt hiszem, nem megyek haza. Legalábbis most nem. Egy hét múlva utazok Angliába, a cuccaimért holnap tudok menni. Otthon vagy?
- Otthon, egész nap. Akkor most ez azt jelenti, hogy számodra vége? Mi történt? Az a veszekedés nem volt ilyen súlyos. Vagy tán egy harmadik?
- Harmadiik?! Ugyan már! Sokat gondolkodtam, s igazat adok neked. Már nem ugyanaz semmi, más a fontos mindkettőnknek. Mások a céljaink, én élvezni akarom a sikert, felépíteni az életem!
- És ebbe én nem férek bele. Mit érzel egyáltalán? A szerelem elmúlt? Mert ugye szerettél?
- Szerelem - húzza el kesernyésen a száját. - Majd holnap jövök. Délután valamikor.
- Miért nem válaszolsz? Szerettél?
- Miért kell bonyolítani a dolgokat? Miért kell magyarázkodnom?
- Hét év egy hónap és tizennyolc napért.
- Nem tudom pontosan a választ. Nem akarlak bántani, nem akarom , mert nem vagyok tisztában magammal! Szerelem, szeretet, nagyon súlyos szavak. Jó volt veled lenni, de már nem éreztem azt, hogy csakis hozzád kell tartoznom.
- Mióta?
- Miért kell most ezt? Elég pocsék enélkül is! Azt hiszed nekem nem fáj? Azt hiszed nekem egyszerű ez? Most megyek, holnap délután kettőkor jövök összepakolni. Ha megkérhetlek, csinálj valami programot magadnak, a kulcsokat a levélszekrénybe bedobom.
- Biztos, hogy így akarod?
- Igen. Kérlek! Mielőtt utazom még megkereslek. Ígérem! De most sokkal könnyebb lesz így. Szia, és köszönöm!
Már el is tűnik. Én meg maradok, nincs elég erő a lábamban. Mégis indulni kell, erősnek lenni, hiszen én vagyok a férfi, nem lehet érzékenykedni! Csak ne szeretném ennyire.
(972 szó a szövegben) (885 olvasás) 
|
