Szombat van végre! Lazítós nap, csak egy kis főzőcske, semmi más feladat. Sári szeret fözni, még nagymamája tanítgatta a különböző fortélyokra. Gyakran mondogatta, hogy nincs annál nagyobb dícséret, ha a tányérról minden elfogy, sőt maradék sincs másnapra. Amikor még az általánosba járt, a szünetek nagy részét a nagyszülőknél töltötte a többi unokatestvérével. Kivéve két hetet nyáron, amikor a szülőkkel ment nyaralni. Később is sokszor meglátogatta őket, amikor meg kiderült mami betegsége még többszőr ment.
Milyen gyorsan megy az idő! Már fél év is eltelt azóta, a szörnyű nap óta. Telefonon hívta az édesanyja, a munkahelyén.
- Sárikám, édesem! Találkoznunk kellene!
- Szia anya!  Tudom, hogy már ideje lenne, de ezen a hétvégén nem tudok haza utazni, mert programom van, amit nem tudok lemondani. Jövő héten jó lesz?
- Kislányom, nem lesz jó, mert nagyon fontos lenne. Beszélnünk kell mindenképpen. Itt vagyok a városban, egy fél óra múlva tudnánk valahol találkozni?
- Hát, jó. Akkor gyere ide, szemben van egy kávézó, tudod, már voltunk ott veled.
- Tudom kicsim, jövök.
Sári nem értette mi lehet. A vészjelző egyre hangosabban csörömpölt minden idegszálában, alig várta, hogy múljanak már a percek. Anyja fekete ruhájában, beesett arcával ijesztő volt. Már tudta, hogy valami nagy baj történt.
- Anya! Mi a baj? - megölelték egymást.
- Gyere kicsim, üljünk le. Most nagyon erősnek kell lenned............ Nagymami.......szóval...... elaludt...... és.....meghalt.......
Alig tudta elmondani.  Sári csak ült, nem értette, csak nézett maga elé. Érezte a fájdalmat, ami a lelkébe markolt, erősen tartotta, nem eresztette a láthatatlan ököl. Sírni szeretett volna, de nem indultak a könnyek. A temetésen sem. Pedig tudta, akkor könnyebb lenne, csak a hatalmas fájdalmat érezte, ami a torkát is elszorította, a levegőt is szinte elzárta. Hatalmas súly telepedett a mellkasába, ami azóta is ott van. Sokszor kiment a temetőbe a sírhoz, egyedül is, de sírni sosem tudott. "Ez nem normális."  Mindenki ezt mondta körülötte, meg azt, hogy: " Nyugodtan sírjál csak, ne tartsd vissza a könnyeid, nem kell erősnek lenned! "
Pedig hát Sári egyáltalán nem akart erős lenni, nem is érezte erősnek magát. A könnyeit sem akarta visszatartani, sírni akart.
Jó ez a szombat délután, elolvassa azt a könyvet, amit mamitól kapott karácsonyra. De hová is tette? Keresgélni kezdett a polcon a könyvek között. Ez meg mi? Egy kis csomagot talált. Hát persze nagypapi adta oda a temetés után.
- Sárikám! Mami ezt neked szánta.
- Biztos? Nekem?
- Igen, azt mondta, hogy adjam neked ha ő már nem lesz.
Azóta sem nézte meg mi lehet a szépen becsomagolt dobozban. Sári elmosolyodott. Mami mindig megadta a módját, gyönyörűen csomagolta az ajándékokat, mindig arra gondolt, hogy kár elrontani, kibontani. De most kíváncsi volt. Óóó, kettő könyv. Gyönyörű virágok vannak a borítójukon. Cím, író sehol. Az első oldalon cifra betűkkel: Naplóm, a következőn egy előszó:
"Megnyitom naplómat. Leírok minden fontos dolgot, hogy az emlékek megmaradjanak. Bár sok mindent elfelejtek, de egy valamire biztosan emlékezni akarok, és a Jó Istent arra kérem, hogy segítsen ebben engem.                                                                A SZERETETET nem felejthetem el!!"      Sári érzi , olvasnia kell tovább.
" 1994. március 12. Első nap a hátralévőkből.  Ma tudtam meg biztosra az eredményt. Alzheimer kór. Kedves név mi? Az orvos elmagyarázott mindent, kérdésekre válaszolt. Ezek szerint lassan leépülök, előszőr szellemileg, majd testileg. Ezért kezdtem ezt a naplót. Kérdeztem, hogy mindent elfelejtek- e majd, és mit csináljak, hogy gyógyuljak. Nem tudni, milyen gyors lesz a lefojása, és a régi dolgokra emlékezni tudok majd. Gyógyítani még nem igazán lehet. Elhatároztam, nem hagyom magam! Minden nap írok ebbe a füzetbe, és veszek memória játékokat, felírok mindent. Vettem egy kockás füzetet is, matek példákat fogok megoldani, és rejtvényt is fogok fejteni, még többet. Még csak 68 éves vagyok, élni akarok még! "
Valóban, minden nap írt, és rajzolt is. Gyönyörű, színes virágokat.
" 1996. április 4. Vendégek voltak. Nem is tudom. Ki volt vajon az a kedves lány a fiúval? Papa azt mondja a Sári a völegényével. Nem tudom ki az a Sári. Várjunk csak! Hát azt hiszem volt egy kislány akivel süteményt sütöttem, na őt Sárinak hívták. Igen, ott állt csupa lisztesen, és csak csacsogott, meg kacagott, miközben gyúrta a tésztát a picike kezével. A Sári már ilyen nagy lenne? A papa bezárta az ajtót, amikor elment a boltba. Azt mondta, hogy azért, nehogy utánna akarjak menni, és eltévedjek. Volt már ilyen."
Többszőr is volt, Sári mindig nagyon félt, hogy mi lesz, ha nem kerül elő. Az utolsó időben fogadtak egy ápolónőt, aki segített a mami körül. Sárinak nagyon rossz érzés volt, hogy nem ismeri fel őt az ő drága mamija, de tudta, hogy nem akarja ezt.  Ha tudott mindig ment, beszélgettek, de legtöbbszőr hallgatta a régmúlt meséket mami lánykoráról. Másnak unalmasnak tűnt a századszorra is elmesélt történet, de Sári szívesen ült mami mellett, s közben fogta a szorgos, simogató, drága kezet.
Sári olvasott, csak olvasott, a telefon zavarta meg. Hamar elintézte, s gondolt egyet, megnézi az utolsó bejegyzést.
" 2000. január 10. Nem hiszem. Nem írok többet. Elfogadtam mindent. Istenem tégy amit jónak látsz. Szeretlek benneteket"
És egy utolsó rajz, tulipánok, rózsák, ibolyák, margaréták nevetnek színesen a lapról, meg egy csokor nefelejcs. Emlékvirágok.

Lassan elindul az első könnycsepp, majd a többi, és már nem tudná megállítani, de nem is akarja a zuhatagot, ami megkönnyíti a szívét, lelkét.