Régen beszélgettünk, már lassan nyolc éve, hogy találkoztunk utoljára. Pedig lenne még mondanivalóm, kérdések is bőven, amire talán soha nem kaphatok választ. Már nem. Pedig jó volna tudni, hogy csináltad az egybefasírtot. Nekem sosem sikerül olyanra, amilyenre szeretném, az almáspite is valahogy elromlik, mire kiveszem a sütőből. Kovászos uborkám sem lesz soha olyan finom, mint amikor Te csináltad. Miért?

Nem volt felhőtlen a viszonyunk, nem volt szoros a kapcsolatunk, sok olyan dolgot át kellett, hogy éljek, amit gyereknek soha nem szabadna. Mégis hiányzol! Nagyon!

Emlékszel, amikor kicsi koromban Magdi babám a hónom alá fogtam és elindultam világgá? Meg amikor a manikür készleteddel indultam a boltba vásárolni, azt hittem az a pénztárca? Te sosem haragudtál, ölelésed, közelséged biztonságából csodálkoztam rá az ismeretlenre. Nem féltem, tudtam nem kell. A János vitézt olvastad esténként, nagyon szerttem. Kis kertet csináltál nekem, együtt figyeltük mikor piroslik a paradicsom, szüreteltük az epret. Csak a békákat nem akartad megsimogatni, pedig mondtam, hogy nem kell félned, nem bántanak. Azok az idők voltak nekem a felhőtlen gyerekkor, amíg iskolába nem kerültem. Én voltam a tündérkirálylány, aki körül forgott az egész világ, aki óhaját lested éjjel- nappal, aki a legfontosabb volt, mindennél fontosabb. Gyönyörű mesevilágban éltem.

És hirtelen ez a világ egyik napról a másikra összetört. Bekerültem az iskola kollégiumába, egyedül, elveszetten. Aztán a költözködés miatt egy másik iskola, egy másik kollégiuma, ami még ijesztőbb, még szürkébb volt, mint az előző. Egymagamnak kellett megküzdenem a rideg valósággal, és ráadásul még ott volt az ismeretlen első osztály, a szörnyűséges tanítónénivel. Angi néninek hívták, már kicsit öreg volt, én nem tartoztam a kedvencek közé. Nem voltál elégedett velem, pedig én úgy szerettem volna, ha többet dícsérsz, neked akartam megfelelni. De megtanultam írni, olvasni, számolni. Az egyszeregyet is. Emlékszel mennyit nyúztál vele? Még ki is kaptam, mert a 7x5 az ellenségem lévén sohasem akarta megmondani mennyi is valójában. Nagy kockás füzetekbe kellett leírnom az egyestől a tizesig az egész szorzótáblát. Nem egyszer, nagyon-nagyon sokszor. Gyűlöltem! Elvette az egész időmet, pedig csak a hétvégéket töltöttem otthon. Ráadásul az én feladatom volt a szombati nagymosás, takarítás, meg egyebek, pedig voltam vagy 12 éves. Aztán ott voltak a nagy veszekedések, pofon csattant az arcokon, a Te arcodon is. S ha túl nagy volt az egyetértés, tudtam, ez csak az előszele, annak, ami be fog következni. Minden hétvégére jutott belőle.
Nem panaszkodni akarok. Tudom, hogy szerettél a magad módján. Most már tudom.

Felnőttem azért. Alakítottam magam, ahogy tudtam. Ilyenre sikeredtem, s azt hiszem büszke lehetnél rám végre. Talán az is vagy. Szeretném, nagyon szeretném! Sok tulajdonságod bennem van. Azok is amiket nem szeretek. Ilyen a türelmetlenség, el szeretném hagyni valahol, mint ahogy a tárgyakat is elhagyják ez emberek. De nem megy. A tanult viselkedésformákat nagyon nehéz legyőzni, átformálni. Néha már sikerül, talán jó úton haladok.

Aztán jött a betegség. Tulajdonképpen mindig jelen volt, befészkelte magát közénk, és csak nőtt. Jó eszköznek bizonyult, használtad is, amikor csak úgy érezted másképp nem tudod megoldani a problémákat. Rosszul lettél, ha én el szerettem volna menni valahová. Vihettem a vizes ruhát a szivedre, aztán lelkiismeretfurdalásommal, duzzogva maradtam. Bocsáss meg, de az igazság az, hogy Te rendelted meg a sorstól a halálos kórt. Akkor féltél igazán, amikor kiderült, hogy igaz, tényleg rákos vagy. Bementem hozzád a kórházba,- bár megtiltottad apáméknak, hogy szóljanak nekem, mert meg voltál rám sértődve - ott ültél az ágyon, s láttam a szemedben a félelmet. Láttam a kínt, láttam mindent. Kapaszkodtál, fogtad a kezem, megint közel voltunk egymáshoz egy rövid időre.
Mindig tudtam az eszemmel, hogy nincs sok időnk, tudtam mi mit jelent a leleteken. Azt is tudtam, hogy a CT eredménye nem veszhetett el, csak nem akarták Neked megmutatni, mert pontosan, világosan rajta volt minden. Pontosan ismertem, de nem hittem el, mert nem akartam elhinni. Inkább Neked hittem, hiszen megígérted, hogy még nem mész. Még itt maradsz. Küzdöttél, amíg csak bírtad. A vallásod is segített, legalább ebben segített. A "testvérek" folyamatosan látogattak, vitték a fagyit, ha azt kívántad, vagy a szőlőt nyár elején, és vitték a hitet, az "igazságot". Sokszor haragudtam rájuk, mert úgy éreztem fontosabbak, mint én. Ezt még mindig így érzem, de már nem haragszom.
Teltek a hónapok, voltak jobb időszakok is, voltak reménysugarak, és kezek, amik befogták a füleimet, hogy ne halljam az egyre hangosabb vészcsengőt.

Ősz lett, október. Telefonáltam, mint máskor is. Furcsa voltál, hallgattál nagyokat, pedig nem szoktál. Letettem a telefont és hirtelen üres lettem. Hideget és sötétet éreztem, mint az ablakon kinézve is láthattam, hiszen este volt. Hajnali hatkor már az ágyad mellett a kórházban voltam. Ősszetört megint valami. Ott feküdtél, nem nagyon ismertél meg. Mintha aludtál volna, de mégsem. Biztos vagyok benne, hogy álmaidban végigjártad életed útját. Sírnom kellett, de nem akartam. Erős nő vagyok, más előtt sosem szoktam.
Hat ágyas szobában az ajtótól jobbra volt az ágyad. Az ágynemű tiszta joghurtos, ragacsos, hihetetlennek tűnt. Te mindig kínosan ügyeltél, hogy körülötted rendben legyenek a dolgok. Most nem zavart. Máshol jártál.
Mondani akartam valamit, de nem tudtam. A szobatársaid csak bámultak, értetlenül figyelték, mit keresek ott.
Amíg rendbe tettek, szelíden kiküldtek a kórteremből. Nem bántam. Éhesnek éreztem magam, megkerestem a büfét, de nem bírtam enni. Csokit vettem, Sport szeletet.
Amikor visszamentem hozzád, már tiszta ágyban feküdtél. Néha kinyitottad a szemed, és elsimítottad a hajam a szememből, kérdezted miért nem vágatom le. Mást nem nagyon mondtál, hamar visszatértél saját világodba.
Kihúztad az infúziót, örültél neki, hogy sikerült, még nevettél is. Jött a diétás nővér megbeszélni Veled a másnapi menüt. Nevethetnékem támadt. Szegény oktalan ( csak mert nem akarom lehülyézni), nem fogta fel, hogy nincs miről beszélni, erőlködött egy jó ideig, majd megsajnáltam és kiválasztottam, hogy következő nap mit nem tudsz megenni majd.
 Egész nap Veled voltam. Egész nap beszélni akartam hozzád, elmondani, amit még el kellene mondani. Egész nap el akartam búcsúzni Tőled..... Nem sikerült. Nem tudtam. Fogalmam sincs miért, de nem ment. Nagyon sajnálom.

Sajnálom, hogy így alakult. Sajnálom, hogy nem tudom visszacsinálni. Sajnálom, hogy rossz életed volt, amikor még nem ismertelek. Sajnálom, hogy nem láthatod az unokáidat felnőni. Sajnálom, hogy nem vagy velem. Sajnálom, hogy nem búcsúztunk el egymástól. Hiányzol nagyon, kimondhatatlanul!

Most mosolygok magamban.Tudod, mindig Velem vagy,álmaimban. Együtt, békében, egyetértésben, szeretetben, biztonságban. És ez számít! Szeretlek Anyu!