Kata jókedvűen ébredt, még csörgőóra sem kellett. Izgult kicsit, de ez az érzés ami átjárta egész testét jóleső volt. Egyszerű, elegáns ruhát választott, sminkjét hozzáigazította. Dús vörös haját simára kefélte, érdekes kontyba tűzte. Elégedetten szemlélte magát a tükörben, mielőtt elindult.
Az autóban mégegyszer végignézte az anyagot, minden benne volt. Fontos, hogy pontosan érkezzen, kifogástalan legyen minden, hiszen a jövője függ ettől a megbeszéléstől. Hatalmas ugrás a karrierjében, ha minden úgy alakul, ahogy azt tervezte. És miért ne alakulna úgy? Hiszen minden a helyén, sokat dolgozott a terveken, el kell, hogy fogadják. Rajta kívűl még ketten pályáznak, de az előzetes megbeszéléseken úgy tűnt Kata elképzelése a nyerő. Ma minden kiderül.
Nem volt nagy forgalom, bekapcsolta a rádiót, együtt dúdolt az előadóval. A piros lámpánál várakozás közben átpillantott a mellette álló kék Fordba. Egy kislány nyomta a hátsó ablakhoz az arcát. Iskoláskorúnak tünt, még integetett is Katának. Elől az anyja vezethetett, az anyósülésen egy férfi, lehet az apa. Mintha vitatkoztak volna. Közben zöldre váltott a lámpa, indultak, még egy mosolyt küldött a kicsi lánynak.
- Kár, hogy ilyen messze lakom a munkahelyemtől, sokáig tart az út. - mondta magának.
Eddig nem zavarta, szeretett vezetni, de ma kicsit türelmetlenebb, már ott szeretne lenni. Megint meg kell állni.
- Ebben a városban csak piros lámpák vannak? - idegesen dobolt ujjaival a kormányon, pedig nem sokat kellett várni. A reggeli nyugalom már sehol sem volt, sietni akart, repülni. Előtte egy öreg Lada próbálkozott, lelassítva a mögötte haladókat, de Kata nem ért rá, gondolt egyet, sávot váltott, és kanyarodott.
- Ha szerencsém van, akkor ki tudom kerülni ezt az átkozott forgalmat.
- Na így már sokkal jobb - kedve ismét kezdett visszatérni.
 
Nem is tudja mi történt. Csak ment nyugodtan, az iskolánál, a zebránál megállt, végignézte a gyerekeket, ahogy csivitelve átkelnek előtte. Biztos, hogy nem ment gyorsan. Csak az a kislány a kék Fordból, valahogy ott volt, pedig az iskolát már rég elhagyta.
Ki kell szállni az autóból.  Meg kell nézni mi van vele. Ott áll a járdaszélén, sírásra görbült szájjal. Kata odasiet hozzá, olyan gyorsan, amilyen gyoran csak hagyják remegő lábai.
- Te! Te kislány! Jól vagy? Nem történt semmi bajod? Had nézzelek! - Kata letérdel, hogy jobban lássa a gyermeket.
- Nem akartam. Bocsánat! Véletlen volt.
- Nincs bajod? Fáj valamid? Nem vérzel sehol? - végigtapogatja a kislányt, körbenézi.
- Nem akartam. Bocsánat! -  csak ezt hajtogatja. Az ijedségtől nagy kék szemei még tágabbak, arca sápadt, minden tagja reszket.
- Hál istennek nem látok rajtad sérülést! Hogy kerültél ide? Miért nem vagy a suliban? Ilyenkor ott a helye egy ekkora gyereknek.
- El akartam menni. Nem akartam bajt, véletlen volt. Csak át akartam menni a másik oldalra, amikor a néni jött. Bocsánat, én nem akartam, hogy összetörjön az autója. Csak a nagyihoz akartam menni, mert anyáék megint veszekedtek reggel, és el akartam hívni a mamit, hogy segítsen kibékíteni őket.
- Aha. Értem. Az autó nem tört össze. Annyira. Csak az eleje, azt hiszem. De mindegy.
- Véletlen volt. Nem néztem körül, elfelejtettem. - és már sír is. Kata magához öleli. Aztán eszébe jut, hogy most már végképp elkésett. Mindennek vége, nem ér oda időben. Furcsa, de most egyáltalán nem érdekeli. Valahogy lényegtelenné, nevetségessé vált az egész. Akkor mi van, ha most nem kapja meg a lehetőséget? Majd lesz még alkalom, jó tervező, vannak ötletei. Nem is fontos, más a fontos. Most ez a reszkető, védtelen kislány itt, akit nem ütött el, aki a nagyijától akart segítséget kérni.  Igaz, hogy az autó eleje egész furcsa kapcsolatba került azzak a nagy konténerrel, amikor elrántotta a kormányt, de ez sem fontos. Majd megjavítják. Ha meg nem, vesz másikat, van elég pénze.
- Figyelj csak. Nincs semmi bajunk, neked sem, és nekem sem. Gyere töröld meg az orrod! Most felhívjuk az anyukádat. Jó?
- Az jó lesz. - néz Katára a kislány. Maszatos arca megnyugodni látszik, a gyönyörű kék szempár már mosolyog.