Megláttam a fényt, nagyon fájt sírnom kellett, aztán megszoktam, s már a sötéttől félek inkább.
Kutattam, kerestem, nagyon sokszor elestem, kékre-zöldre színeztem bőrömet.
Eleinte volt kéz mi segített, ma többnyire egyedül állok fel.
Előbb csak hallgattam másokat, majd lassan megtanultam a szavakat.
A hatalmas világ egyre törpébb lett, ma már nemcsak lábakat látok magam körül.
Az utca is összement, vagy én nőttem ki, mint a piros pöttyös nadrágomat.
Már sok mindent megértek, de vannak dolgok, miket ésszel fel nem fogok tán soha.
Látom a színeket, érzem az illatokat, hallom a dalt, a játék, mit elkezdtem végigkísér.
Van, amit örökre elveszítettem, de olyan is akad, amit megtalálok, majd ismét elvesztek.
Megyek az úton, néha botladozva, de egyenes háttal próbálom, előrenézve megtenni a visszalévőt.
Megváltoztam, s valahogy mégsem, az vagyok akinek megszülettem, s mégis más kicsivel.