Kandalló, kockás pléd, hintaszék
várt rád, hogy elmeséld nékem az álmokat,
a véget nem érő táncokat,
a hűs nyári záporban hogy szaladtál,
hogy néha megbotoltál, de mindig volt erőd felállni,
előre nézni, kacagni, csak kacagni.
Meséld el, kértelek, mi az élet.
Ott ültem lábadnál, figyeltelek téged,
szavaidat megőriztem örökre,
mint a szeretetet is, mit kaptam tőled, örökbe.
Lobogott a láng, fénye világította arcodat,
gyönyörű voltál, nem is láttam a ráncokat,
az idő múlását sem vettem észre soha.

Most is pattog a tűz, van hintaszék, kockás pléd,
csak te  mondod már máshol a meséd.