Valami történt, ami bezár önmagamba,
s nem hagy mozdulni sehova.
Próbálom, elkezdem mozdítani a karom,
vagy mégse. Megfagy a gondolat,
nem hagyja el szó ajkamat,
szívem is üres, mint a kamra
a templom egerének házába.
Csak vagyok. Nézek, de nem látok,
eszek, pedig nem játszanak az ízek nyelvemen,
nem bizseregnek azok a zamatok.
Hallom a hangokat, de értelmét fel nem fogom,
nincs hozzá elég akaratom.
Kérdezheted, mi lesz így velem, kedves vagy,
így mondják, még emlékszem, jól emlékszem,
de ne nyújtsd kezed, most nem kell, nem fogom meg.
Aludni, azt tudok. Álmaimban angyalok táncot járnak,
majd elsüllyednek, elnyeli őket valami sötét, aztán ébredek.
Nem fontos, semmi kérdés nem izgat, csak vagyok magamnak,
nem tudom minek, nincs értelme semminek.
Nincs sóhaj, nincs miről beszélni, mesélni,
nem vagyon képes önmagam viselni, elviselni.
Jobb lenne, azt hiszem eltünni, mint az angyalok az álmomban,
elsüllyedni abban a valami, sötét, másik világban.
Segíthetsz ha akarsz, de úgysem megy,
én szóltam, nincs értelme semminek.

Mégis! Barátom, várj egy kicsit, ne hagyj el egészen!
Ha mondod, süt még nap, neked elhiszem!
Kérlek, legyen erőd megvárni, míg mozdul a karom,
míg felém nyújtott kezed megfoghatom.

Megjegyzés: nem én vagyok a vers.