Elveszni látszik a ködben a sok ígéret,
nem látom, hol kezdődött, és vajon hol ér véget.
Már ha véget ér egyszer. Vagy örökre így marad?
Csak fut a semmibe, mint az egyenes, mely nem találja a párját,
bár párhuzamosan rohan vele, mellette, de a tejfehér sűrű massza eltakarja.
Akárhogy is van, kezét soha meg nem foghatja,
nem gabalyodhatnak egymásba, mert ez a törvény.
Le vagyon írva feketén-fehéren, abban a bizonyos nagy könyvben,
hogy a párhuzamosak nem találkoznak soha, esetleg a végtelenbe,
de az is csak káprázat, a szem játéka, mely szívesen kegyelmezne.
A végtelen vajon hol lehet?
Hegyek között egy szakadékban?
Tán a búzatábla túlsó szélén, ott ahol a pipacsok nyílnak?
Nekem eddig nem sikerült meglelnem.
Lehet, hogy nem található, hiába barangolok az idők végéig,
bár ezt sem tehetem, mert nincs rá annyi percem,
hisz nem vagyok halhatatlan, nem örökös a létem.
Vagy mégis. Hogy is van ez?
Már végképp nem tudom, bár töröm a fejem ezernyi dolgokon,
hogy honnan- hová, minek-kinek, mikor-meddig, meg ilyesmik.
Sok gondolat, s van még több, kérdésre kérdés, válasz meg semmi.
Nem vagyok elég bölcs, hogy tudjam. Majd egyszer.
Azt mesélik, odaát minden teljesen érthetővé válik,
meglesz a magyarázat fényesen, tündöklőn.
Aztán, persze elfelejtem, mihelyt újból kezdődik az életem.
Ez az igazi átverés, kérem.