Mondják, hogy szerencse is kell az élethez. Azt is mondják, hogy a nagy könyvben minden megvan írva, és ott a sors keze, az őrzőangyalok, a véletlenekről nem is beszélve. Hoppá! Véletlen. Akkor most van, vagy nincs? Mert ugye mindennek oka vagyon, még a nem örvendeteseknek is, azért történnek, hogy tanuljunk belőle. A léleknek folyvást fejlődnie kell. Nem véletlen, hogy a szerencse most sem kopogott be hozzám a lottó ötöshöz gratulálni. Mit kezdenék ennyi százmillióval? Törhetném a fejem, mire költöm ezt az elképzelhetetlen pénzhegyet. Jobb ez így, egy gonddal kevesebb. Legalább megmarad nekem a bolondos ábrándozás lehetősége. Na, ugye?!
Mindenkivel történnek jó és rossz dolgok, s reménykedhetünk, hogy több lesz a jó része, mint a rossz. Úgy gondolom tehetünk érte, hogy így legyen, de azért kell hozzá időnként kis segítség is.

   A hattagú család háza a falu szélén állt, ráférne a tatarozás. A legutóbbi szél kicsit megbolygatta a cserepeket, a vakolat is levált itt-ott. Ősszel rongyokat tömnek az ablak szárnyai közé, így próbálják kirekeszteni a hideget, bár igazi télben ez nem sokat segít. Jó ideje hűségesen szolgálja már ez a ház a családot, nagyanyó édesapja építette sok-sok évvel ezelőtt. Akkoriban még nem itt volt a faluszéle, sőt, igen módos családnak számítottak a Tóthék. Igaz dolgoztak is szorgalmasan, becsületes, igazságos embereknek ismerték őket. De jött a háború, és sajnos a békeidő sem hozott sok jót. A földeket elvették, telepeseket költöztettek be, Tóthéknak csak egy szoba maradt. Hiába volt minden, azt mondták, ne jártassák a szájukat, örüljenek, hogy nem költöztették ki őket. Nagyanyó akkoriban már jegyben járt nagyapóval, de fényes lakodalom helyett, csak szerény esküvőre futotta a templomban. Édesapjának ez nagyon fájt, hiszen csak nagyanyó élt a gyermekei közül, három fia elesett a háborúban. A keserűségtől, a sok igazságtalanság miatt, vagy a búbánat állította meg a szívét nem  tudni, de az esküvő utáni reggelen nem ébredt fel többé. Nagyanyó édesanyja két év múlva követte csendesen a férjét.
   Elmúlt jó pár nyár azóta, megváltoztak a dolgok, csak a ház maradt ugyanaz, otthont adva Pannának, Ferkónak, Petinek, szüleiknek Ilonkának, Józsefnek, és nagyanyónak.
Szépen éldegéltek, békességben, szeretetben, mindenki tette a dolgát. Panna csiripelt, kacagott, s mindennapra volt egy új mondókája, amit az óvodában tanult. Ferkó hozta a piros pontokat, csillagokat, büszkén mesélte miféle tudományokat tanítanak az első osztályban. Peti már a továbbtanulás miatt izgult, gimnáziumba akart menni, orvosnak készült. Nagyanyó vezette a háztartást, esténként meg mesélt a gyerekeknek mindenféle igaz és kitalált történetet. Ilonka a boltban dolgozott, József a közeli városban a gyárban. 
   Minden jól ment egészen addig a márciusi napig. Ismét esett a hó, megtréfálva mindenkit, hiszen úgy nézett ki, végre tavasz van. Ez nem is lett volna akkora baj, ha Ilonka a munkából hazafelé tartva nem csúszott volna el. Olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört a lába és a karja. Kórházba került, meg kellett műteni, s a gyógyulás sem ment egyszerűen. Már otthon volt két hete, mikor a üzlet vezetője megkereste, és elmondta, hogy fel kell valakit vennie Ilonka helyére.
- Nagyon sajnálom, hogy ez történt! Nem tehetek mást, valakinek dolgoznia kell, te is tudod, hogy egyedül nem tudom vinni a boltot. Ne haragudj rám!
Ilonka nyelte a könnyeit, és bár azt mondta nem haragszik, azért  nem is tudott örülni.
Nyár lett, mire gyógytornára és rehabilitációra járhatott, de sajnos nem mehetett vissza dolgozni. S a baj nem járt egyedül. Férjével is közölték, hogy bezár a gyár, nincs szükség már a munkájára. Végkielégítést ugyan kapott, s jelentkeztek mindketten munkanélkülinek is, reménykedtek, majd csak lesz valami lehetőség, legalább egyikőjüknek.
Így köszöntött rájuk az ősz, az iskolakezdés. A gyerekeknek új ruha, tanszerek kellettek, elfogyott az utolsó fillérjük is, mire mindent kifizettek. Hónapról, hónapra éltek, még szerencse, hogy nagyanyó a nyugdíját nekik adta, mert a járadék, mit kaptak nem volt sok, és ezzel a segítséggel be tudták fizetni a számlákat is,  de karácsonykor ajándékra már nem futotta. Nehéz szívvel álltak a fa előtt, ették a diós kalácsot, amit nagyanyó sütött, hallgatták a gyerekek dalait, verseit. Lefekvés után József így szólt feleségéhez:
- Tudod, arra gondoltam, hogy ez az ünnep mégis szép volt. Valahogy olyan jó így együtt lenni, gyönyörű, okos gyerekeink vannak, te is csodálatos vagy, s édesanyád is mindent megtesz értünk. Igazán szerencsések vagyunk, hogy mindenki egészséges.
- Igazad van. De azért remélem az új év tartogat egy kis meglepetést, talán sikerül elhelyezkedni valahová. Nem is tudom mi lenne velünk a mama nélkül.
- Ne izgulj, mindent megpróbálok. Hívott a Karcsi, hogy az ünnepek után segítsek neki, most újítja fel a fürdőszobát, fizet is valamennyit. Meg ott van a Klári néni, még van fája, amit össze kell vágni, behordani. Aztán ahogy tavaszodik, elmegyek napszámba, Vargáék szoktak fogadni embereket.
 Így is volt, akadtak alkalmi munkák, mert a férfi igen szorgalmasan dolgozott így hívták is. De nem elég gyakran, s nem is tudtak sokat fizetni. Munkahelyet egyikőjük sem talált. Ilonkát legtöbbször azért utasították vissza, mert vidéki volt, bérletet nem fizettek, ott volt a három gyerek, akik bármikor megbetegedhetnek, és táppénzre kell velük menni.
 Aztán egy februári napon bekövetkezett, amitől nagyon féltek. Az orvos azt mondta, infarktus vitte el nagyanyót, de vigasztalja az a tudat Ilonkáékat, hogy nem kellett szenvednie, és szép kort megélt, 80 évesen búcsúzott el.
Szomorú napok köszöntöttek a házra, s az ott lakókra. Húsvét táján, már a villanyszámlát nem tudták befizetni, nyáron az óra leolvasása után pedig a kikapcsolással fenyegették őket. Sikerült elintézni a részletfizetést, és egy kis haladékot is kaptak. Csak munkát nem, azt senki nem ajánlott, hiába próbálkoztak, böngészték a hirdetéseket, jelentkeztek, elutasítás jött mindenhonnan.

- Valami baj van kedvesem?
- Ez a meleg. Olyan szomjas vagyok, meg WC-re is kell mennem. Állj meg valahol kérlek!
- Mindjárt, majd a következő benzinkútnál. Addig bírod?
- Persze. Hú, de nagyon virgonc a pocaklakó.
- Focista lesz meglátod!
- A lányok inkább balettozni szoktak.
- Ahhoz is kell edzeni. Nézd csak! Ebben az udvarban milyen szép faragott kertibútor van, meg egy hintaágy. Jó lenne nekünk is, ilyesmit képzeltem a tóhoz. Tudod mit? Megállunk itt. Pont kint is van az udvaron egy férfi.
- De hát idegenek. És ha zavarunk? Ki tudja milyenek?
- Ugyan! Gyere csak, jóravalók, látom rajta.

Vajon ki lehet az? Nem szokott előttünk ilyen flancos autó megállni. Gondolkodott magában Ilonka, miközben az utolsó poharat is elmosogatta. Elindult megkeresni a férjét, aki megint az udvarban szöszmötölt valamit.
- Józsi! Hol vagy megint? Na, miért nem válaszolsz?
- Ne pörölj asszony. Inkább hozz egy pohár vizet a betérő vendégnek.
- Jó napot! Hozom is.
Adta a poharat a fiatal nagy pocakos nőnek. Az utolsó időben járhat ránézésre.
- Ne haragudjanak, hogy így betolakodtunk! A feleségem nagyon szomjas lett, s közben megláttam milyen szép fabútorok vannak itt az udvarban. Ki készítette őket, ha szabad megkérdezni?
- Én magam, saját kezem munkája. Tudja eredetileg asztalos a szakmám, szeretem a fát.
 Közben a fiatalasszony bekéretőzött a mosdóba, Ilonka megértette a sürgető szükséget, emlékezett még rá milyen az, mikor az ember állapotos.
- Ne szégyelje magát kedves! Megkínálhatom még valamivel? Van jó limonádé a hűtőben, biztos jól esik. Nagyon meleg van ma.
- Köszönöm szépen!
- Mindjárt hozom is, foglaljon helyet itt nálunk.
- De gyönyörű hímzés!
- Ó, azokat a párnákat már jó pár éve csináltam. Régebben sokat varrtam, hímezve, riselve.
- Megmutatna egyet- kettőt? Tudja, van egy boltunk, ahol ilyesmiket árulunk.
- Vesznek még az emberek ilyen dolgokat? - kérdezte Ilonka, s hozta is a szekrényből a terítőket.
- Hogyne! Sőt nagy divatja van most. Hogy ez milyen gyönyörű! Ez is! Ilyen szépet nem is láttam még! Nem lenne kedve nekem dolgozni? Ó, bocsánat! Én csak ilyen vagyok, mindenkit lerohanok - mentegetőzött látva Ilonka meglepett pillantását.
- Ez az igazság - ezt már a férje mondta, ebben a pillanatban léptek a konyhába Józseffel.
- Kedvesem, legjobb lenne bemutatkozni, s utána megbeszélni a dolgokat.
Így is tettek. Hamar kiderült, hogy meg tudnak egyezni, s nem csak Ilonkának lenne munkája, hanem a férjének is. A fiatalember megrendelte tőle a kertibútorokat, hintaágyat, s azt is megbeszélték, hogy mindezt hivatalos formában, tehát felveszi alkalmazottnak, bővíteni akarták úgyis a vállalkozást.
 
  Igen, történnek hihetetlen fordulatok, amik megváltoztathatják a mindennapokat.  Hogy mi segít ebben, kinek a számlájára írandók? Talán a szerencse, a sors keze, az angyalok, véletlen műve? Nem érdemes firtatni szerintem.
Profitálni kell belőle, elfogadni, jobbá tenni segítségével az életet. Mondhatjuk úgyis, a fejlődés nem áll meg.