Én már nem akarok semmit,
csak a csend szavát értem,
s kiáltok némán, hogy rám figyeljetek.

Én már elsírtam könnyem,
a fájdalom nem bénít, pedig
mezítelen talpam alá csalánnal ágyaztak.

Én már levetettem mindent,
ruháim a szögön lógnak,
csupasz bőröm nevethetitek.

De, én már láttam azt a hajnalt,
mikor táncolt az ég alja,
s gyönyörű színével új napot ígért.

Én már ittam forrásvizet,
szeltem kemencés kenyeret,
s mohón faltam a rímes szavakat.

Én már jártam a mezőn,
barangoltam fák között,
tarisznyámba rejtettem igaz kincseket.

Én már versenyeztem a széllel,
gyűjtöttem harmatcseppet,
s játszottam a szivárványos ég alatt.
 
Én már hallottam a legszebb éneket,
mit a madarak adnak, ha itt a kikelet,
kaptam, s elfogadtam a boldogság-morzsákat.

Én már bőrig áztam nyári zápor idején,
az eső és por illata előcsalt régi képeket,
lelkemben dédelgetett szép emlékeket.

Én már csak azt akarom,
hogy ti is értsétek a csend szavát,
s figyeljetek akkor is, ha senki nem kiált.