Az eső apró, sűrű cseppekben áztatta a földet. A kémények füstje jelezte, bizony a levegő is lehűlt, fűteni kell annak ellenére, hogy a naptár májusról árulkodik. A legjobb dolog a világon ilyenkor, a kövér cserépkályha mellé kucorogni és hallgatni nagymami meséjét. Hol van már az a cserépkályha! Helyette a szél fújt olyan erővel, hogy az esernyőt is kicsavarta Anna kezéből, amit épp az imént hajított az útszéli szemetesbe. Pár másodperc alatt bőrig ázott, alig várta, hogy végre a megállóba érjen, ott majd behúzódhat a tető alá, míg jön a busz. Legalábbis ebben reménykedett, de már messziről látszott, hogy hiába. Mintha a fél város ott nyomorogna a négyes megállójában.
- Remek, nem elég pocsék enélkül is ez a nap - morogta magának Anna, és beállt a várakozók közé.
A reggel egész mást ígért még, tulajdonképpen szépen indult a nap. Anna vidáman szállt ki az ágyból, mosolyogva hallgatta  a madarakat, gyönyörködött a világ ébredésében, ahogy soha nem látott színeket varázsolt az ég aljára a hajnal.
Dudorászva fésülte hosszú barna haját, elegáns, egyszerű ruhát választott, szolid sminkkel, ragyogó kék szeme így is hangsúlyt kapott. Elégedetten szemlélte magát a tükörben, minden stimmelt, ahogy az illik ezen a napon.
A rádióban pont kedvére való zenéket adtak miközben a munkahelye felé vette az irányt, már épp az utolsó kereszteződésnél tartott, amikor valami miatt megállt a kisautó, s hiába próbálta nem tudta többet beindítani.
- Ezt meg mi lelte? - sóhajtott bosszúsan.
- Talán kifogyott az üzemanyag - ötletelt a lehúzott ablak mellett egy biciklis, majd fütyörészve továbbtekert.
Igaz is! De nem lehet, hiszen tegnap este tankolta tele. Na persze, hogy mindez csakis a reggeli csúcsforgalom közepén történhet meg vele! Mögötte egyre több dudaszó kísérte gondolatait, bekapcsolta az elakadásjelzőt. Az őt elkerülő autók egy részéből vigyorgás, nagyobb részéből méltatlankodás hallatszott, volt aki az anyját szidta, mások meg csak legyintettek, hogy hát ezt is csak egy nő tudja így csinálni. Anna megpróbált nyugodt lenni, felhívta az autómentőt.
A kisautót elvitték a szervizbe, magyarázott valamit az egyik sárga angyal a motorról, meg a vezérlésről, de Anna nem nagyon figyelt rá, igazából ez most nem érdekelte. Megpróbált gyorsan egy taxit keríteni, s szerencséjére idejében beért az irodába. Később derült ki, hogy hiába.
- Anna, még fiatal vagy, alig 28, lesz még alkalmad hasonló projektben részt venni. Az ötleteidet nagyon köszönjük, felhasználjuk, és természetesen igényt tartunk a munkádra, ha nem is te leszel a főnök.
Hát persze! Anna azt hitte menten sírva fakad, de valahogy, sikerült erősnek maradnia, és mosolyogva gratulált Dénesnek.
Alig várta az ebédidőt, hogy jól kipanaszkodhassa magát Zolinak. Már három éve vannak együtt, még nem költöztek össze, de sokszor találkoznak. Barátnői szerint nincs ez így jól, elég laza a kapcsolatuk, Noémi véleménye, hogy Anna, Zoli marionett bábuja. Mondjuk ha nagyon belegondolt volna a lány, akkor ebben talált volna valami igazságot, hiszen mindig, minden úgy történt, ahogy azt Zoli akarta, de nem gondolt bele, mert szerelmes volt a férfiba.
Igaz Zoli azt mondta, hogy ma délben nem ér rá, majd este találkoznak, de Anna  csak benézett az Édes otthonba, hátha mégis ott lesz. S ott is volt. A lány megkönnyebbült, mikor meglátta, a szokott kis asztalnál üldögélt a sarokban. Elé perdült széles mosollyal, s csókkal köszöntötte kedvesét:
- Meglepetééés! Szia Édes! - annyira örült, hogy csak most vette észre, a másik széken ülő szőkeséget. Az, hogy ott ült vele, nem is lett volna olyan nagy baj, de hogy a férfi és női kéz szorosan összekulcsolva pihent az asztalon, az azért szemet szúrt Annának, s abban a pillanatban, hogy ez felfedeztetett, a két kacsó zavartan szétrebbent.
- Mondtam, hogy nem érek rá! Miért nem tudtál estig várni? - nézett rá kérdőn Zoli, csoda, hogy azt nem tette hozzá: ejnye-bejnye.
- Aha. Látom nem érsz rá. Tudod én meg este nem érek rá. És eztán egy este sem érek rá, sőt neked soha többet! - legszívesebben behúzott volna egy jó nagyot a gyönyörű barna szempár közé , megcibálta volna azt a hidrogénezett tyúkot, vagy legalábbis rájuk borította volna az asztalt. De nem tette. Egyszerűen sarkon fordult, kisétált az étteremből, és megfogadta, soha többé nem lépi át a küszöbét. Még hogy édes, meg otthon! Cserélhetnének cégért, mert ez így nem hiteles.
Az irodába visszaérve még egy telefont is kapott, édesanyja kereste.
- Annám! Holnap be kell mennem a kórházba. Megjött az eredmény, rossz sejteket találtak, kell a műtét. Nem így telefonon akartam szólni, de már nincs arra idő, hogy odautazzunk. 
Sírni csak később kezdett, a buszmegállóban, mikor már ott állt a többi ember közt és várta azt a nyomorult négyest. Nem tűnt fel senkinek, hogy patakokban folyik a könnye, akár az eső. Végre megérkezett a busz is, egymáshoz passzírozódva fértek csak fel rá. Az ázott emberszag megkeverte a gyomrát, de túl messze lakott ahhoz, hogy megszakítsa az utazást. A végállomáson kellett leszállnia, s onnan is még egy jó félórányi séta következett. A szél alábbhagyott, az eső is csendesedett, üres fejjel számolta a lépések számát, mint kislánykorában, az iskolából hazafelé menet. Egyszer csak valami ismerős illat kezdte hívogatni. Édesen ismerős, ami megborzongatta, végigsimította a lelkét. Megállt ott, az utca közepén és behunyta a szemét. Hagyta, hogy ez az illat előcsalogassa szíve mélyéről azt a varázslatos érzést, ami egyszerre könnyűvé tette s fojtogatóan fájdalmas is volt. A vanília illata.
Már tudta is, hogy mit fog tenni, bement a közeli boltba és bevásárolt.
Hazaérve gyorsan átöltözött, rendbe tette magát, és hozzáfogott, ahogy tanította az ő kedves nagyija.
Úgy négyéves lehetett, amikor először kóstolta a csodasütit. Épp kint játszott az udvaron, kergetőzött Buksi kutyával, megbotlott és elvágódott úgy, hogy rögtön kiserkent a vére. Nagyon megijedt, sírni kezdett.
- Mi történt kisunokám? Gyere csak lelkem, megmosdatlak, aztán adok neked egy csodasütit, az majd mindjárt felszárítja a könnyeid - simogatta fejét puha kézzel nagyi. Igaza is lett.
A csodasüti sokszor segített. Akkor is, mikor fekete pontot kapott, mert nem akart kanyarodni a "s" betű, vagy mikor elbújt a 7x5, és a 9x8 eredménye. Nagy szükség volt rá, mikor intőt kapott harmadikban, megverte a Józsit, mert az megcibálta a haját és azt mondta, hogy: szeretlek. Helyrebillentette a világot, amikor előszemtelenkedett az az éktelen pattanás az orra hegyén, majd mikor kinevette az első szerelem. Mindig akadt a nagyinál egy dobozzal belőle, kéznél volt, mikor csak felugrott dumcsizni kicsit a mamival, még az érettségire, sőt a főiskolai vizsgákra is vitt belőle párat. Persze akkor már tudta, hogy a nagyi készíti, csak a receptet nem ismerte, mami azt mondta az titkos, s majd elmondja, ha eljön az ideje.
S eljött az idő. Abban az évben töltötte be a nyolcvanat, Anna meg a húszat, ugyanis egy napon születtek, igaz pár év különbséggel.
Tél volt, fagy harapta az utakat, s hiába került zokni a csizma fölé,hogy ne csússzon, mamit nem mentette meg a combnyak töréstől. Bekerült a kórházba, műteni kellett. Hamar gyógyult, dicsérték az orvosok az erős szervezetét, dicsérte a gyógytornász a kitartásáért, szorgalmáért.
Anna sűrűn látogatta, egyszer ezzel fogadta:
- Képzeld, találkoztam nagyapáddal.
Anna nem értette, hiszen nagypapi már tíz éve nem élt.
- Mondtam neki, hogy várjon még kicsit, mert még el kell mondanom neked a receptet. Majd aztán megyek.
- Receptet?
- Igen. A csodasütijét.
- Jövő kedden hazajöhetsz, majd együtt megcsináljuk.
- Hát, nem tudom mit szól majd a papa. Már nagyon hiányzom neki.
- Mami! Valami baj van? Szépen gyógyulsz, már ügyesen tudsz sétálni! Miért mondod ezt? - félelem csillogott Anna szemében, mert már értette mit akar mondani a nagyi.
- Ráér keddig.
Anna meg akarta állítani az időt, de sehogy sem sikerült. Megnyugtatta, hogy beszélt az orvossal, aki azt mondta, minden rendben van, jók a véreredmények is, még jó pár évig sétálgathat a nagyi. Kedden megkapta a listát, mit kell megvennie, s aztán nekiálltak. Mami vidám volt, sokat nevettek, élet ragyogott a szemében és a mozdulataiban. A süti olyan finomra sikeredett, mint még eddig soha. Anna úgy döntött nem megy haza, maminál tölti az éjszakát. Lefekvés előtt még nagyi szobájában beszélgettek, kacarásztak és persze falatoztak.
- Most már te is tudsz csodasütit sütni. Nincs is benne olyan nagy titok. Igaz?
- A leggyönyörűbb titok volt ez mamikám. De úgy látom gyorsan kiürül a doboz, ha így folytatjuk.
- Majd sütsz másikat.
- Ha segítesz...
- Nem kell már segítenem. Megtanítottam neked mindent.
- Dehogynem. Meg is kell kóstolnod majd.
- Csillagom, én már nem fogom megkóstolni.
- Miket mondasz? Beszéltem az orvossal, aki azt mondta makk egészséges vagy.
- Ezt nem az orvosok döntik el. Mennem kell, érzem én azt - mondta csendesen, de nagyon komolyan - fárasztó volt ez a nap. Álmos lettem.
- Veled aludhatok?
- Nem lenne kényelmes.
- Akkor, jó éjt mamikám!
- Neked is, álmodj szépeket és legyen sok gyönyörű holnapod! - ölelte meg unokáját.
- Reggel találkozunk. Ha valamire szükséged lenne, itt leszek.
- Én is drágám! Mindig itt leszek.
Reggelre nagyanyó, már nagypapival lehetett. Anna csak ült az ágy mellett, fogta a drága kezet, édesanyja nehezen tudta kivinni a szobából.
Azóta még nem készített csodasütit, azt hitte nem is tudja hogy kell, hiszen nem írta le a receptet.  Lassan megtelt a lakás a finom illattal, s mire kisült az utolsó darab is, Anna megnyugodott. Már nem sírt, úgy érezte hatalmas ereje van, s bár az elköszönő nap nem mondhatni jól sikerültnek, de mindennek ellenére boldogság ölelte körül, mosolyognia kellett, mert igazi kincsre talált. Elalvás előtt csak ennyit mondott:
- Köszönöm nagyikám!