Az utolsó ajándék
Judit pakolgatott a tanáriban, szerette ha rendet hagy maga után, főleg így szünet előtt. Fáradt volt, de elégedett. Szépen sikerült a karácsonyi műsor, igazán ügyesek voltak a gyerekek. Büszke volt rájuk! Igen, a hatodik bé tud ha akar, ha segítenek nekik. Lassan készülődni kezdett, már a kabátját húzta, mikor Gyöngyi nézett be az ajtón.
- Na hát Judit! Még nem is gratuláltam! Igazi csodát varázsoltatok a gyerekeiddel.
- Köszönöm. Én is így érzem.
- Ha gondolod jöhetsz velem, hazavihetünk, Árpi elém jött kocsival.
- Kedves vagy, de még be akarok menni a boltba. Jó lesz nekem gyalog is, szeretek sétálni.
- Ahogy akarod. Akkor szép ünnepet neked! A lányoddal leszel?
- Igen, együtt karácsonyozunk, a vőlegénye is eljön. Neked is boldog karácsonyt! Találkozunk januárban.
- Majd felhívlak, talán a két ünnep közt is összefuthatnánk.
- Rendben. Na siess, ne várakoztasd tovább a hercegedet! Szia!
- Szia, de még egy puszit adok.
Mintha anyja és lánya ölelkeztek volna. Különös barátság volt az övék, csendes, nem tolakodó. Gyöngyi két éve került kezdőként az iskolába hatalmas tervekkel, lelkesedéssel. Juditnak tetszett ez a hozzáállás, saját magára emlékeztette, a húsz év előtti Juditra. Sok minden történt azóta.
Megrázta a fejét, mintha fel akarná ébreszteni magát, nincs itt az ideje az álmoknak. Most menni kell, előbb a boltba, majd haza. Eszter biztos ott van még, azt beszélték meg, hogy ma jön ablakot pucolni. Nem mintha nem tudná megcsinálni, de ehhez a feladathoz ragaszkodik a lánya, még most is, pedig már nem lakik otthon. Nyolc éve, így karácsony előtt függöny feltevés közben megbillent a szék, amit az asztalra tett, és aminek a tetején Judit egyensúlyozott. Csúnya lábtörés lett a vége. Történhetett volna rosszabb is, ha kifelé esik.
A bevásárlással hamar végzett. Hazafelé szaporázta a lépteit, mert el kezdett esni az eső. Jobb lenne, ha a hó hullana, ha már, de ezen kár mérgelődni.
Hat emeletnyi lépcső, jó kis edzés, mert ugye a lift az megint nem működik, de Judit ezen sem mérgelődik, ma nem.
Beérve a lakásba finom, friss illat csiklandozta meg az orrát.
- Eszter! Merre vagy?
- Szia anya! Már itthon? Későbbre vártalak - hallotta a lány hangját a hálószoba felől.
- Majd befejezed, nem sürgetlek - közben kabátját vállfára akasztotta, és belebújt kedvenc puha papucsába.
- Nem. Kész vagyok - már előtte is állt mosolygósan, piros arccal a lánya, futtában megölelték egymást.
- Új függöny?
- Tetszik?
- Gyönyörű! Olyan, amit a katalógusban néztünk. Honnét?
- Ajándék..... tőlem.
- Te varrtad meg? Hihetetlen!
Eszter már rég látta az anyját ilyen önfeledten örülni, ennyi csillogást a szemében. Nagyon izgult amiatt, hogy fog ez az egész alakulni, ekkora boldogságra nem számított még álmában sem. Látszólag jó a kettejük kapcsolata, de mégis van valami megmagyarázhatatlan távolság közöttük.
Judit egyik szobáról, a másikra pördült, a fellegekben érezte magát olyan boldog és könnyű volt minden lépte.
- A hálóban is lecserélted?
- Igen, ha nem baj - nézett rá bátortalanul a lánya, de mert anyja tekintete továbbra is csillogott, kézen fogta, s bevezette a szobába.
- Baj? Ilyen gyönyörű ajándékot már régen kaptam! Nem is tudom hogy tudtad ezt ilyen titokban...... Te Eszter! - Judit arca egy pillanat alatt átváltozott - Hová tetted?
- Mit?
- Hová tetted? Itt volt a polcon! Hol van?
- Én csak a függönyt....
- Mit csináltál vele? Hogy merészeltél hozzányúlni? Eltörted?
- Anya, én...
- Eltörted, és azt hitted nem veszem észre! - mint egy őrült, úgy rohant az asszony a szemeteshez, kiborította és közben csak kiabált - Nincs bátorságod, hogy bevalljad? Miért nyúltál hozzá?
- Anya, hidd el.....
- Ne magyarázkodj! - visszarohant a hálóba, s mint akinek elment az esze csapkodott, dobálta a párnákat, tépte a haját.
- Látod? Itt volt! Ezen a szent helyen. Apád képe és a Radnóti kötet között, itt állt a zöld kis üveg. Most látod? Nem? Hogy lehet ez? Majd én megmondom! Eltüntetted! Elloptad!
- Anya....
- Ne! Ne szólj egy szót sem! Tudod mit? A lehető legrosszabb az, ami te vagy! Mindent, mindent elrontasz! - egész közel hajolt a lány arcához, megragadta a két vállát és szorította úgy, hogy belefehéredett az ujja.
- Anya..
- Hiába sírsz ez az igazság! - sziszegte kivörösödve - Tönkretettél mindent, mindent! Ha te akkor nem vagy beteg, nem történik meg.... és most meg! Most meg elvetted tőlem az utolsó ajándékát is! Ez vagy! De ennek most vége! Elmész, azonnal, és vissza se gyere, soha, soha többet! Értetted? - Hatalmas erővel taszította a lányt a bejárati ajtóhoz, majd ki a lépcsőházba, utána dobta a kabátját és a táskáját is.
Eszter nem emlékezett arra, hogy jutott le a lépcsőkön. Forgott vele a világ, azt hitte ez egy rossz álom. A hideg eső meg csak zuhogott. A közeli padra kucorodott és várta,az ébredést. Vacogott, de nem érezte, hogy fázna, inkább valami mást érzett, amit megfogalmazni nem tudott volna. Ilyen lehet, ha összeomlik a világ, ha kettétörik a lélek. Mindenféle eszébe jutott. Az apja, ahogy búcsúzott tőlük. Eszter 12 éves volt, és elkapta a bárányhimlőt, ezért maradt otthon anyával, eredetileg úgy tervezték, hogy elkísérik apát a kongresszusra. Már értett mindent. Értette mi az a láthatatlan fal, ami anyja és közte magasodik. Tudta, hogy ha most nem megy vissza, tényleg nem látják egymást soha többet.
Juditnak kevergett a gyomra, öklendezett és hányt. Soha életében nem bántott senkit. Nem értette mi történt, nem tudta, hogy történt. Képek villództak előtte, a lánya arcát látta, a kétségbe esett tekintetét, a félelmet. Bolyongott a lakásban, a konyhában megállt egy pillanatra. Hirtelen eszébe jutott valami. Kinyitotta a szekrényt, és beigazolódott, a tányérok mellett ott állt a zöld kis üveg.
- Istenem! Mit tettem?
A falnak támaszkodva lassan lecsúszott a földre, és zokogott. Hiszen pont ő volt az aki elmozdította a helyéről a tengervízzel töltött flaskát. Az utolsó ajándék, amit Bálint neki szánt. Nem mehettek vele, mert Eszter bárányhimlős lett, de neki muszáj volt elutaznia. Megígérte, hogy siet majd vissza, és hoz egy üveg tengervizet. Az ajándék megérkezett, a bőröndbe volt, azt visszakapta. Nem Bálint vezetett, Péter autójával mentek. Hazafelé frontálisan ütköztek egy kamionnal, már majdnem a határnál voltak.
Halkan nyitódott az ajtó.
- Anya..... Anya, merre vagy? - hallotta Eszter hangját.
Mert választ nem kapott elindult a lány, hogy megkeresse. A konyhában találta a sarokban a padlón ült térdeit átkarolva, feje előrebillent.
- Anya..
Eszter odaguggolt elé, félénken a karjához ért, szíve a torkában dobogott.
- Anya!
Judit lassan felemelte a fejét.
- Meg tudsz nekem valaha bocsájtani? Én nem..... nem akartalak bántani..... én...
- Tudom, tudom anya.... Nekem is fáj... nagyon..... hiányzik.
- Nem te vagy az oka! És nem vagy rossz, nem vagy haszontalan.....
- Ó anya...
Eszter átölelte Juditot, és ringatni kezdte.
- Szeretlek... te vagy a legfontosabb....
- Cssssss, nincs semmi baj, cssssssss........
Nagyon sokáig ültek így, ebben a kétségbeesett, fájdalmas szeretetölelésben.
|
|