Cím: A koldus naplója /részlet/
Szerző: anyatka - Soós Andrea
(11-19-2012 @ 08:43 pm)
:
Tudom már mi lehet a baj! Túl sokat akarok, magas az a léc, még elérni sem lehet egyszerű, nem ám átugorni rajta! Nekem sem sikerült, emlékszem milyen nehéz volt, jó párszor rám zuhant az a rúd, kékre-zöldre színezve a bőrömet, és fájt a helye, nagyon. A tesi tanár meg csak vigyorgott, és noszogatott, hogy menni fog az, ne legyek puhány, csak bátran. Na ja, ő aztán tudta! Mindegy is, már rég volt, tán igaz sem volt, meg az a jótékony köd szerencsére eltakar jó pár apró részletet. Épp ezért volt merszem megpróbálni máshol, máskor, bízva abban, hogy egyszer sikerülhet. Aztán úgy tűnt, enyém a pálma! Maga a csoda, a boldogság, holtodiglan, holtomiglan, az ásó, meg a kapa és az a bizonyos nagyharang.... Megkondult. Igaz, előbb mint illett volna, és nem temetést jelezve, csak valaminek a végét, egész pontosan húsz év végét. No akkor nem a rúd zuhant rám, hanem az igazi élet! Maga alá temetett. Minden amiben hittem, amiért dolgoztam, amiért levegőt vettem hirtelen semmivé vált. Próbáltam a fényre jutni a romok alól, s amikor azt hittem friss levegő juthat a tüdőmbe, jött egy újabb hatalmas tégla, ami jól fejbe kólintott, és aléltan találtam magamra a sötétben. Volt, hogy azt gondoltam, minek is küzdjek, hiszen mindegy már, csak a végét vártam, de nem jött. Fuldokolva, jajgatva, eszementen könyörögtem, hogy ne érezzek semmit, ne legyen több könny, s ha már élni kell, akkor tudjak felállni! S eljött a pillanat, a közöny pillanata, s azt hittem most már könnyebb így, hogy valóban elköltözött a szeretet a szívemből, és a gyűlöletnek sem adta át a helyét szerencsére. Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az állapotot, amikor az ember csakúgy lebeg a vízben. Csend és nyugalom. Nem tartott sokáig a csend és a nyugalom. A NEMÉRZÉS, viszont kitart, de így sem könnyű. Rádöbbentem, hogy mennyire egyedül vagyok. Igaz, ez így nem egészen pontos, hiszen van pár kéz ami felém nyúlt, vannak BARÁTOK, így csupa nagy betűvel, akik meghallgatnak, de a harcomat magamnak kell megvívnom. Ez idáig rendben is van, sikerülni is fog most már ezt érzem, hiszen erős vagyok, és szeretem az életem, bármilyen szar is az ( bocsánat ezért, tudom nem szép szó), én látni akarom a szép oldalt is, és gyűjteni akarom még a kincseimet, még van hely a tarisznyámban bőven. Gyermekeim is fontosak, nélkülük sivár lenne a lét, és hálát adok a sorsnak, hogy életet adhattam nekik. Az ő szeretetük hatalmas varázserő, de nem pótolhat mindent. Hiányzik Valaki, akinek a vállára hajthatnám a fejem, akinek ölelésében megnyugvásra lelhetnék, aki megbecsül, tisztel, szeret. Akivel lehet beszélgetni, és értjük is egymás szavait, akivel lehet nevetni, és akivel dinnyék lehetünk a dinnyeföldön, mert még hallgatni is boldogság együtt. Na ugye, hogy magas az a léc? Erre mondja az egyik kedves Barátom, hogy romantikus álmodozó vagyok. Meglehet. De mit tegyek? Él ilyen férfi valahol? Na, persze nem árt ha mondjuk elérhető távolságban tengeti napjait rám várva, és az éveinek száma sem nagyon különbözik az enyémtől. Reménytelen...Vagy tán mégsem, bár valószínűleg van valami bibi is a dologban. Egy jegygyűrű az ujján, egyéb elkötelezettség, romba döntő szenvedély, hatalmas szabadságvágy... Túl sokat akarok. Ez lehet a baj.
(519 szó a szövegben) (803 olvasás) 
|
