mi ez az egész ami átölel.

Hagyom, hadd repítsen el,

még távolabb, tán a csillagokig!

Vagy inkább csak idáig.

Pont ahol most vagyok

tegyen a földre, hogy ne szédüljek.

Hang nélkül kiáltsa, hogy: szeretlek,

és maradjon velem! Ha már boldogság.

Ha pedig álom, akkor se menjen tovább

ez az érzés mi átfesti a napot.

Rozsdabarnára a bánatot,

tiszta kékre a könnyek sóját,

égő vörösre a vér szavát,

napmeleg sárgára anyám mosolyát,

roppanó zöldre mindent, ami fájt,

aranyra festi gyermekem lépteit,

csillogó ezüstre kedvesem dalait.

Boldogság, vagy álom... Már nem kérdezem

csak hagyom, hogy itt legyen, hogy érintsen.