Fényre fordul át a téli szürke félelem
lassú kínja, csontra száradt dallama,
égi prizma bont színekre, vagy csak képzelem
íveit, dobol az élet, hajtana,

álmodó idők hitetlen, kérő karjain
ring a kósza szél, alá és föl lebeg
fönn a búzakékre húzott égi baldachin.
Jössz, Tavasz, hiszem, és mégsem értelek.

Vártam könnyeid, tudod, s a játék elbukott,
szétgurult öröm, harag és gyűlölet
lépteid előtt, kacér szemű, te átkozott
és áldott, engedd, hogy szálljak, föl, veled,

most nyílni kell, lázak ködében égni álmot
hajnalonta, és az esti csillagok
gyémántfényeit kutatni, hogy talán ott
megtalállak, s hinni, én is ott vagyok,

és szállni föl megint, zuhanni tárt szívekkel,
átzúgni mind a megbolydult világnak
összes sarkain, s majd ha kézen fog a reggel
szemed tüzébe halni... csepp varázslat...

Köd szorít. A szikra kába-szürke pernye, hull
lábaim elé, és kaparja, túrja
sóhajom, amíg a csend sötétje rám borul:
repülj, Tavasz, én várni foglak újra.