Egy kikötő, vak lámpa esti foglya
a halkan loccsanó hullámverésnek,
az óceán ritmusát támolyogja
botlásom, mily keserű sorsverés lett,

keserű íz a fáradt sóhajtásban
sós cseppekből kevert epe az emlék,
ott kinn most mennyi, mennyi jó pajtás van,
s hogy én közöttük mennyire ott lennék...

hogy feszíteném a vitorlavásznat
szélnek fordítva a sodrott kötéllel,
hogy örülnék az árbockosárnak
ahonnan kezem a csillagokig ér fel,

s a Nap, a Nap, az sehol úgy nem éget
vascsókjával, mint védtelent a deszkán
hogy nem tudsz sehol árnyat, menedéket,
s ha Istennek majd egyszer gondja lesz rám

megbocsát, hogy a  vergődő viharban
nevét gyalázom derékig vizesen,
és partra segít, ahol csak a part van
lelkem menteni, s hogy meg is fizessen...

csontvázak intenek, holt keresztrudat
fon át a hold ezer kötélideggel,
feszít a messzeség, láncra vert tudat
kopogja léptem, messze, mint a reggel.

Loccsan a csend... új útra hajt a bánat,
mielőtt száz bajom a föld alá nyom
hajózok még neki a láthatárnak,
hej, tengerem, szerelmes óceánom...