Úgy ébredni fel reggelente,
hogy nincs szikra a jégpáncél alatt,
s a visszaidézett naplemente
sem süt már boldog arcokat,

úgy kelni fel, hogy észrevétlen
sunyi kis karmok tépik életed,
s hogy érzed, e mocskos pernyelétben
megmaradni csak épp lehet,

úgy járni kinn a szürke utcák
repedt szalagját, úgy, mintha volna
esély az élet mázsányi cuccát
elhordani a lét alól ma,

s meredni karcos vérleletre:
latin szavakra számok felelnek,
s közéjük önmagad képzeled be,
múlt erőd, kihűlt szerelmed,

s alkonyba tolni mind a percet,
ami csak fárasztott, minden órát,
s még felpróbálni a boldog herceg
ruháit, hogy hátha jó rád,

s úgy bújni este ágyba, paplan
alá, hogy álmot fél az éjjeled,
s szeretkezni fájó kábulatban,
monoton hittel; még lehet,

s aludni, futni kinn a réten
a harsogóan smaragd tavaszban,
s bevallani magadnak, hogy értem,
a tükörben más kamasz van,

s úgy ébredni fel holnap reggel,
hogy nincs szikra a jégpáncél alatt,
a mellkasodban hideg kövekkel
lenni feszít az öntudat.