Hol járunk már, ki tudja rá a választ,
te ott, s én itt a sorstól nem eresztve,
hittük, az elme józanul kiválaszt,
s hogy égi ujjak fonhattak keresztbe
azon a hosszú délutánon,

s most itt ülök, papírnak, tollnak adnám
hűlt álmaim, szerelmem horpadt hantja
virágtalan, gazos, és úgy virrad rám
ahogy a hajnal éle elmúlatja
kocsmaszagúra hányt magányom.

Megint esik. S ez úgy alányom.