Szórt babérjaink között, ha szél motoz,
száraz színekbe túrnak ujjai.
Kurta élet... hm... ilyen. Ne lázadozz,
magában is tud szépbe rontani.
Ő dalolva járt, a csókot és a bort
megvetni nem volt soh’sem ostoba,
ha a semmin ült is, mindent birtokolt,
gazdag se volt, s nem volt szegény soha,
volt barát, papír meg toll, és gondolat,
és jó nedű a száraz torkokon...
Uram, ha percig is hiszed csak önmagad,
öleld magadhoz drága doktorom.

Tiszta szíve vitte egyre csak tovább,
és látta, hogy nyomára mint liheg
rá a vén idő, s a fáradt éjszakák
félelmeit nem adta senkinek,
zsákba tette mind. Porán a vándorút
kínja egyre nőtt, rőt magánya forrt...
béke, csend - s utálta mind a háborút,
reményein az élet csókja volt,
hitében élt a szép - és a pillanat,
a vén kaszás sarkába’ mint oson.
Uram, ha percig is hiszed csak önmagad,
öleld magadhoz drága doktorom.

Ötvenkét tavasz. Kevés, vagy sok talán,
kinek- kinek mást hoz e büszke kor,
könyveink hibás utolsó oldalán
csak átlapoz a sors, tovább sodor,
és a szórt betűk, babérok csendjein
a harc, a bűnök súlya átremeg,
így maradnak el reális érveim,
s hogy mondanám; Barátom, értelek,
de nem... Megtalál ezernyi gondolat
ahogy utolsó versed olvasom.
Uram, ha percig is hiszed csak önmagad,
öleld magadhoz drága doktorom.