Papír ég.
Fehére rácsra kréta.
Haszontalan, mint az ács-rakéta,
Jól mutat – nem száll. Én se már.
Üres papír ég, vasmadár,
rácsok, szerelmek, s túl a gőzön
megtört színek közt itt időzöm,
napszőtte sátrak kis ligetben,
alattuk én, fakón, hitetlen,

s karomba fonva még velem jár
a sárgulóan végtelen nyár.
Itt rekedtem, s ti is, kereszt
a múlt, a gőg. Tovább ereszt,
vagy a szürke fészekmelegben
hamvaszt porrá megszenteletlen,
nem tudhatom,
te sem,
mi sem,
mi lesz tovább, ha semmi sem...

és most zokogva mind a büszkék
takarjuk lángunk inda-üszkét,
vonnánk, bogoznánk, ég a kín
múltunk parázsló ágain,
álmot lángoltunk, s most felettünk
füst jelzi el, hogy megszülettünk.

Hát mégis szállunk. Félsiker.
Papír ég, jöttünk. Mert menni kell.