Fenn a csillagokba vert sötét idő
mozdulatlanul figyel, s az ősz megint
rám borítja - mélye fojt - a szédítő,
elviselhetetlen égi baldachint.

Nincs tovább. Kihűl a dal, kihűl a csend,
éjszakát vakít, a lámpafény alatt
őszbe vackolom magam, s az összecsent
vágyaim, kanárisárga álmokat.

Mondd, miért az ősz, a tél, tavasz, s a nyár?
Rám miért szakadnak így az évszakok?
Persze jól tudom, az óra körbejár,
s űrbe nyúlt ellipszisében így forog
a Nap, a Föld. Örökbe rótt a pálya.
Csak összezúz a lélek árapálya.