Felhőkölő
A szél megint alákapott,
és vitte, vitte kedvemet,
eső dobolta tegnapot
szakítva szét, s hogy este lett,
hiú reményem elköszönt;
eredj aludni, lusta báb,
feledd a locska vízözönt,
tavaszba hit ma nincs tovább.
Talán a holnap új ma lesz,
virág a tegnap asztalán,
kihajt az új nap, így van ez,
és így lesz, így, tavasz talán,
mint hajdanán,
de hajtanám,
szívekre szórva száz mosolyt,
szeretni, szállni szemtelen...
ma még a szürke visszafojt,
ma még a télnek szentelem
- talán-elégnyi oltalom -
fehér derekbe rótt dalom.
|
|