Ha eljő az Éj (haibun)
Eljő. Borongós bátortalanul, őszülő halántékkal, könnyed-könnyes hunyorgó tekintettel, fénylő feketén, visszafogott vágyódással, szomjas önfeláldozón. Fontos vagyok számára, nekem gyűjti csillagait, mosolyt zengenek: szédületes szimfóniákba szenderülő szólamokat, éhesen élhető, zabolázatlan zongorafutamokat. Értem, érzem, élem. Köröttünk minden beszél, mi hihetetlen harmóniába hullva hallgatunk. Gyengédségével altatva-éltetve karjába von, finoman szőtt takarót terít fölém: féltve óv. Behunyom szemem, de a harmatos seprű-pillák alatt felsejlik ereje, rezdüléseivel ringatózom. Magamba szívom leheletét, szomjam csillapítom áhított ízével, borzongok... erre az Éjre vártam legbelül. Kíváncsian kutatom kósza csillagait, nem hagyom kihunyni őket, mert nekem ragyognak. Színei százszorosan is bennem halnak, sóhajai, érzéki-érző gondolatai az enyémek. Kimondatlanul kimondott az összhang: az Éj és én. Káprázatos-közel vagyunk egymáshoz, elválaszthatatlanul...
Alkonyodik... fenséges fény pislákol, a Tejút járható.
Szökevény tegnap.
Százszorszép szikráival
betakar az Éj...
|
|