Csabi-királyfinak...

Két éve találkoztam vele először. Addig valami folytán kiesett látókörömből, pedig családját régóta ismerem. Apukája nem titkolt aggodalommal vezette be közénk.

  Első benyomásra csuda-gyönyörű vasgyúró, kilencéves fiatalember, akinek még a haja is mosolyog. Hallgatag: még nem indult el spontán beszédfejlődése. Nálam mindenképpen nyert ügye van, hiszen hamar fény derül zeneimádatára, hogy az olyan számára, mint valami csodagyógyszer, vagy inkább ópium. Zenefüggő, tehát megállapíthatom, hogy rokon lelkek vagyunk. Bevallom, azért kellő megszeppenés lesz úrrá rajtam rádöbbenve: nekem is tanítanom kell. Hirtelen gordiuszi csomónak bizonyul.
Mit is kezdjek vele??? Bizonytalanságtól szorongva lépem át a tanterem küszöbét. Sikít, kiabál, két fülét befogja, majd székeket döntöget.
Jaj, ha érteném!
  Óvatosan ölembe veszem, sejtelmesen beszélek hozzá, mindez veszett fejsze nyele, mit sem ér. Cirógatom pihe-puha arcocskáját, épphogy tűri, idegessége cseppet sem oldódik. Végső elkeseredésemben -magamat is csitítgatva- remegő hangon... óvatosan elkezdem dúdolni apja által megnevezett, kedvenc dalát: "Egy boszorka van..., három fia van..." Fokozatosan érezhető, ahogy megfeszült, görcsbe rándult kis teste ernyed, végül átengedi magát teljesen a dallamoknak. Metamorfózis zajlik mindkettőnkben. Lággyá idomulnak vonásai, átszellemült mosoly ragyog beszédesen gyönyörű gombszemében, tekintetét felém sugározza, s úgy, de úgy simogat vele, hogy belésajdulok, s tolakodnak rejtett utakat keresve könnyeim.
Ilyen kevés is elég egy autista kisgyereknek? Ámulva-ámulok...
  Aztán így múlnak el napról napok, hetekről hónapok, szinte tökéletes, megbonthatatlan összhangban. Énekelgetek, sokszor csak neki...
  Prémes csizmát húz a tél. Az iskolában ilyenkor sűrűn jön rám reszketés és fogvacogás a farkasordító hideg miatt. Titkon Csabira pillantok, azonnal mindent felolvasztó langy meleg hatol célzottan, egészen a szívemig. Szünetekben dajkálom, megszállottan dúdolgatok, töltődöm. Jégcsap tenyerembe menekíti párnás kis kezét; kályha-meleg. Megingathatatlan határozottsággal érzem, ahogy szétárad sejtjeimben, elér a lelkemig, hőmérsékletem emelkedik, már nem vacogok. Elválaszthatatlanok vagyunk...
  Felfrissülve, telve energiával érkezem irodalom órára a nagyokhoz. "Macisajt" a cipőjét félrehajítva törökülésben a székemen vár teljes természetességgel. Hintázik, pajkosan vigyorogva dudorászik. Matek órán kellene lennie, de gyakran megszökik, -hozzám. Felszabadult örömmel fülemig engedem a szám, a diákok is velem együtt ugyanezt teszik, hiszen már megszokták a jelenséget.
  Csabó kitüntetett figyelemnek örvendő kicsiny királyfi nálunk. Mindenki szereti, óvja, babusgatja, sétáltatja, játszik vele, kényezteti, hatalmas kincs; olyan, mint egy hajas baba... 
Ősszel másik iskolába kerül, egy jól felszerelt autista központba. Már nem nagyon sírok kifelé, csak könnybelábadt szemmel győzködöm magam arról, hogy jobb helye lesz ott. 
"Ábi-bábi...", pár év múlva szeretnék veled hatalmasat beszélgetni arról, hogy miket is zártál gondolataidba -rólunk, rólam és a dalokról! Nagyon fogsz hiányozni!

  Csabának és családjának szeretettel! Köszönet mindenért: a melegségért, a mosolyokért, az érzésekért, hogy ezáltal ebben a zord világban még mindig az lehetek, aki... 2010. július 6.
(Ééés 2012. május 8-án is, ugyanígy.)